6. Fejezet

Te voltál a lelki doktorom, ezt sosem felejtem el. Egy és fél évvel a baleset után döntöttem el, hogy felkeresem az orvost, aki engem „összefoltozott”. Persze lelkesen helyeselted, mert szándékaimról mit sem tudtál akkoriban. Aztán legalább feszültségoldás céljából rendkívül jó volt a találkozás. Bloom doktor kitörő örömmel fogadott, aztán a beszélgetésünk abbamaradásával végül eljöttem. Ott találkoztam egy másik orvossal is, aki persze sokkalta fiatalabb volt, és zavarban éreztem magam, hiszen megzavartam az ő eszmecseréjüket, akkor tudtam, hogy rosszkor toppantam be Bloomhoz. Aztán rákérdezett, hová tartok, ami Hart Fordba vezetett a saját kis vackomba és persze Alex otthona felé. Aztán végül a fiatal doki felajánlotta, hogy hazavisz. Akkor néztem meg igazán. Fekete tincsek, borostás arc, aranykeretes szemüveg, ami teljesen természetesen csücsült ott azon a hatalmas orrán. Egyszóval jól nézett ki, na, de nem volt az esetem...
- Köszönöm, elfogadom a fuvart.. így legalább több időm lesz, hogy elintézzem a dolgaimat...! – szóltam, majd végül előresiettem lefelé a lépcsőn magam után hagyva a dokit, aki persze jött utánam.
Tudtam, hogy a Bloommal való beszélgetésemből kivehette a lényeget, azért ő mégsem annyira hülye, hogy ne tette volna. Engem baleset ért több mint egy éve, és ennek a balesetnek volt egy tragikus vége is.
- Még nem is fejeztem ki neked őszinte részvétemet – szólalt meg. – Mondd, hogyan vészelték át a szeretőd szülei ezt az egészet? – Ebből tudta meg, hogy végül is a szeretőm volt a másik férfi.
Amint a kocsiba ültünk, rákérdezett...
- Mondd... milyen balesetet szenvedtetek? – kérdezte.
- Köd volt, és mi motorral indultunk el... – feleltem szűkszavúan – ... én úgy-ahogy megúsztam, de Alex... – Kicsit hallgattam, mert a hangom elcsuklott, majd mégis kimondtam: – Őt már holtan sikerült felhozniuk a szakadékból!
- Bocsáss meg nekem! – szabadkozott, majd mély csendbe burkolódzott, ami nekem már nemigen tetszett, így én magam próbáltam kicsit beszélgetést kezdeményezni. Békésebb témáról akartam beszélni vele.
- Mondja csak... Milyen témában írja a disszertációját, ha szabad ilyet kérdeznem? – kezdtem el udvariaskodni, bár a lelkesedés az kissé hiányzott hozzá belőlem.
- Nos... amit hallottam a beszélgetésből, te irodalmár és könyvtáros leszel, nem hiszem, hogy érdekelne a témám... De mondjuk úgy, hogy a szervátültetésről szól.
Na akkor minden a feje tetejére állt körül rajtam. Nem értünk estig sem az úti célunkhoz, persze ez annak köszönhető, hogy megálljt parancsoltam Mattnek. Azt mondtam neki, álljunk meg egy motelnél. Szerintem Matt ki akarta deríteni, ki is vagyok... az emberismerete kiváló volt, ezt el kell ismernem.

Amikor betelepedtünk a motel kávézójába, így szóltam.
- Azt hiszem, sőt tudom, hogy én vagyok a fiatalabb, hiszen még diplomám sincs... huszonhárom éves vagyok, te mennyi vagy? Hagyjuk a személytelen magázódást oké?
Bár a „tempóm” gyorsnak bizonyult, Mattet ez egyáltalán nem zavarta. Örült neki, gondolom, hogy nem kell neki sem tartania a távolságot, ha már pasik ülnek szemben egymással amúgy is.
- Én betöltöttem a huszonnyolcat, de kösz a tippet, már később én is javasoltam volna – vetette könnyedén oda, majd az asztalunkhoz hívott egy pincérlányt.
- Mesélj a munkádról, a kutatásaidról, mert ez engem nagyon érdekel! – kértem meg rá, miközben egész testemben bizseregtem.
- Tudod-e, hogy furcsa természetű srác vagy? Általában nem szokták tolerálni az ilyesfajta dolgokat, hogy halott emberekből újakat „szabni”...
- Miért, szerinted ez természetes dolog? – néztem rá, mert igenis kíváncsi voltam a válaszára.
Matt csak keservesen felsóhajtott, mintha csak azt akarná mondani, hogy: egyik kutya, másik eb. Nem fejtette ki bővebben a véleményét, inkább belekezdett egy történetbe:
- Az édesapám neves ügyvéd, és én is jogi pályával kacérkodtam, de aztán később rájöttem, hogy a szervátültetés – amit nevezzünk transzplantációnak – is bőven rendelkezik jogi következményekkel. Sebész vagyok... De egyetlenegy műtétet sem hajtottam még végre. Viszont asszisztálni asszisztáltam már ilyen műtéteknél. Szóval természetesen izgat a téma...
- Képes lennél mondjuk egy szívátültetésre?
- Szakmailag még nem, de más értelemben teljesen biztos vagyok a képességeimben, ezért is választottam ezt a témát. Így sokat tanulhatok, és majd egyszer talán képes leszek rá. De most hadd beszéljek az indítékaimról. Kamasz voltam még akkoriban... Apám sokat küszködött a látásával, mely egyre csak romlott. Operálták ugyan, de csak időlegesen javított rajta. Aztán egy specialista a teljes szaruhártya-átültetést javasolta. Évekkel ezelőtt még viszont gyerekcipőben járt a dolog. Kénytelen volt beletörődni, hogy vakon éli a további életét. Aztán végül én lázadozni kezdtem, és azt mondtam, hogy nem hagyom, és sebész leszek. Majd én megtalálom a módját apám gyógyulásának.
- Te magad?
- Így hittem, mert aztán kiderült, hogy érthető okokból nem engedik, hogy családtag operáljon meg egy családtagot. Bloom volt az, akinek kiönthettem a szívemet, hiszen apám legrégebbi barátja volt. Ő volt az, aki azt mondta, hogy igenis van remény, csak várni kell türelemmel.
Összeráncoltam a homlokomat, annyira figyeltem.
- Már medikus voltam, amikor Bloom doktor magához hívatott és elmondta, hogy nagyvárosban és több kisvárosban már rutinosan végzik a szaruhártya-átültetéseket. Apám tudta nélkül álltam neki szervezkedni, de lelomboztak, hogy túl sok a „sorban álló”, és kevés megfelelő donor, tehát várni kell...
- Várni? Már másodszor hallom ezt tőled. Úgy érted, egy megfelelő halottra várni?
- Igen, bármennyire is szörnyen hangzik. Aztán apámat is meg kellett győznöm, de aztán sikerült, és nem sokra rá értesítették is, hogy van megfelelő donor, egy német férfi, Rudolf Shneider karambolozott, és az ő szaruhártyája pontosan jó helyre kerülhetett.
- És? – néztem mélyen a férfi szemeibe.
- Gyere és nézd meg magad – kuncogott. – Az operáció remekül sikerült.
- De várj.. te honnan tudod, ki a donor?
- Mivel Rudolf Shneider úgy rendelkezett, hogy nem kíván ismeretlenségben maradni, a családjával mai napig tartjuk a kapcsolatot.
- De ezt egyébként is megtudhattad volna?
- Ma már igen. A disszertációm írásához ugyanis külön engedélyt kaptam, hogy a donorbank adataiba belepillanthassak.
Ez volt a második sorsdöntő pillanat, amikor azt éreztem, kicsúszik a lábam alól a talaj. Még őszintén megvallva nem volt elég erőm felfedni Matt előtt a titkomat. De ezt a férfit, még ha csak annyi időre is, de magamba kellett bolondítanom, hogy elérjem a célomat.
Életemben először tettem ilyet, érzelmeket mímeltem, és számító dög lett belőlem. Utáltam magam nagyon emiatt, de nem tágítottam az elhatározásomtól.

Matt meghódítása nem került semmimbe... A srác önként dalolva sétált bele a kelepcémbe. Egyébként nem mondhatom, hogy nem volt egy álom pasi – ha Alex emléke nem kísértene –, akibe néhány átbeszélgetett óra után tuti bele tudtam volna szeretni. De így csak hagytam magam sodortatni az árral, hagytam magam szeretni, ölelni, ápolni a sérült kis lelkecskémet idézőjelesen. Mert persze ahhoz te magad jobban értesz, mint ő valaha is fog. Közben pedig nem éreztem iránta semmi közelebbi vágyódást vagy ilyesmit. De a cél szentesíti az eszközt. Amikor éjfél után kitett a lakásom kapujánál, újabb találkozót beszéltünk meg másnapra.
- Tom, egy csókot legalább kapok? – ölelt át hirtelen, és válaszra sem várva megcsókolt. Behunytam a szemeimet, és Alex arcát magam elé képzelve kicsit forróbbra sikerült a csók, mint vártam. Aztán végül megköszönte, és elhajtott, mintha mi sem történt volna.

Matt és az apja órákon át tudtak beszélgetni esténként. Aztán a másnapi találkozónkon is édelegtünk, és minden szép és jó volt, aztán elvitt magához. Furcsa kérdések motoszkáltak bennem. Amit vacsora közben fel is tettem, amint Matt elhagyta a helyiséget, hogy főzzön egy kávét.
- Uram... azt szeretném tudni, hogy milyen egy másik ember, egy már halott ember szemével látni a világot?
- Csodálatos, fiacskám...
- Én ezt úgy értettem, hogy most ön másképp lát mindent, mint ez előtt?
- Nemigen fogom fel szavaid lényegét... úgy gondolod, hogy az új szaruhártyámmal már kamionsofőrként látnám a világot?
- Hülyeséget kérdeztem, elnézést kérek! – feleltem, aztán majdhogynem elbujdostam. – Tudja, izgat a dolog, hogy hogyan is érezhet egy másik ember, mondjuk, új szívvel, hogy teljesen megváltozik, másként érez, vagy a donor érzéseit is részben átörökli? – Mivel Matt még mindig nem tért vissza, folytatta a kedves apuka:
- Drága fiam.. hallottam a szörnyű bajról, hogy a szeretőddel balesetet szenvedtetek. Ő is donor volt, nem igaz?
- Kérem, ne árulja el a fiának, nem tudtam még neki ezt elmondani.
- Ne aggódj, nem mondom el neki. – Az ügyvéd tudta jól, hogy olyan nagy trauma érhetett, amiből nem könnyű kigyógyulnom, és ezt magam is elkezdtem így hinni. Aztán mikor Matt visszaérkezett, mi már a Beinecke könyvtár csodás kincseiről folytattunk traccspartit.

*******

- Nyugi.. egyelőre elég ugye? – szólal fel Josh.
- Köszönöm, ez kedves tőled...
- De most már a jelenben is mondhatod a történéseket, nem igaz?
- De igen... Valójában nem vagyok képes végigmondani, ami Matt-tel kapcsolatba hozott. Ennyi volt...
- Szóval nem mesélsz tovább? Szívesen hallgatnám végig akár a Matt-tel való kapcsolatodat is... – Sóhajtott, mire szúrós pillantással néztem rá.
- Ne hozd fel ennyire Mattet. Vagy talán azt akartad, hogy örök életemre vele maradjak? Mattnek csak annyit köszönhetek, hogy megtudtam, kik élnek a volt szeretőm szerveivel, ezen mit érdemes ennyit magyarázni?
- Azt érdemes, hogy még mindig zaklat téged, igaz? Még mindig tudja, hol élsz, hol laksz, hova jársz haza, és nem fog addig békén hagyni, amíg el nem jössz abból a házból.
- Mire akarsz kilyukadni? Csak nem...
- De igen... Tudok mindent arról, hogy Matt állandóan zaklat, és nem vagy képes kiverni Mattet a fejedből... Beleszerettél igaz?
- Hogy... – kezdtem volna, de nem engedett szóhoz jutni, a tekintetével szinte a tekintetembe fúrta az övét.
- Szereted, valld csak be... Ez már nálad így is marad.
- Azonnal fogd be!!! – Szinte önkívületi állapotban lekevertem neki egy pofont. Hogy van képe ilyeneket a fejemhez vágni, amikor tudja jól, hogy engem még mindig Alex érdekel? És azt eddig nem sikerült kiderítenem, kiben dobog a szíve!! Pedig ez érdekelne a leginkább!! Megütközve pillantott rám. Már ez sem érdekelt. Itt ülök órák óta, és neki öntöm ki a szívem, és ilyeneket magyaráz... egyszerűen képtelen voltam felfogni, mégis mit akart ez jelenteni. Felkeltem mellőle, majd kirohantam az ajtón, a kocsimhoz lépve beültem, és tövig nyomtam a gázt, hogy minél előbb hazaérjek, és beletemetkezhessem végre kicsit a munkámba.