5. Fejezet: Ébredés…

Hatalmas kiáltásra ébredtem, ami azt jelentette, hogy valami nem stimmel. Amikor kinyitottam a szemem az osztályban találtam magam, Magyarországon a gimnáziumi 2. évemet töltve.
- Na, idefigyelj kifelé az óráról Katalin! Mégis hogy képzeled, hogy bealszol az óra kellős közepén, és még le idióta Démonozol mindenkit? – Hatalmas szemeket meresztettem, amikor kiderült, hogy csak álom volt ez az egész. Vállat vonva elhúztam a számat, mivel Német óra kellős közepéről volt szó, amit nem kellett tanulnom, mert nem is osztályozhattak belőle miért is ne aludhatnék basszuskulcs? Aztán felkeltem, és mivel utolsó óráról volt szó inkább elhúztam a belemet. összepakoltam a cuccaimat, aztán szépen lassan kifolytam a teremből. Felsóhajtva a hajamat igazgatva indultam el a második emeletről, az első emelet felé. Néhány tanárral összefutottam, ahogy elkezdtem lefelé szánkázni a lépcsőn, és amikor a kedvenc fizikatanárom Veres László tanár úrra meredtem kuncogni kezdtem. Gondolom őt láthattam álmomban annak a hosszú hajú fazonnak, aki még mennyire cuki is volt velem. Aztán csak fejbe vágtam magam és elindultam lefelé a földszint felé.  Azon gondolkodtam, hogy vajon, ez milyen álom lehetett, figyelmeztető, vagy csak egy jól megkomponált baromság. Elnevettem magam a feltételezésemen, és nem is foglalkoztam vele túlontúl többet. Amint leértem a földszintre a lent váró tömegben elsodródtam, szerencsére a büfé irányába. Katika a büfés néni kedves jó barátom volt a gimi kezdete óta, nem csak a névrokonság miatt.  Kértem tőle egy meleg szendvicset, mint általában, aztán rákérdeztem, hogy mi is itt ez a sürgésforgás.
- A Szokásos tömeg. – Sóhajtott fel mire felkuncogtam. – Kész is. – utalt itt a meleg szendvicsemre, amire mustárt, Majonézt és ketchupot is kértem, majd elköszöntem és elindultam hazafelé. Mint mindig, most is két figyelő szempárral a hátamban, amit már utálok, de eszeveszettül.  Amint a hatalmas vaskapuhoz értem felsóhajtottam, majd kinyitva azt beléptem a házunk előudvarába s elindultam a kapu felé, ami elválasztott minket az alsó szomszédtól és beléptem a mi hatalmas udvarunkra. Nagyanyám hülye kis ölebe állandóan nekem akar jönni, akit egy rúgással küldtem majdnem a falnak ismét.  Befelé menet ismét éreztem a furcsán ismerős energiát és egy két másikat is éppen a fenti emeleti konyhára összpontosulva.  Azon ette a fene a fejem, hogy Yu Yu Hakushot akarok nézni, amikor szokásomhoz híven a konyhába vettem az irányt a csomag chipsem és egy üveg üccsimet kutatva, amikor éppen arra lépek a konyhába, hogy a Chipszem az asztalon szétszórva vagy éppen a földön, az üdítőmet meg éppen egy ismerős ismeretlen iszogatja nagy hévvel.
- A KAJÁM! – Ordítottam, mire elhallgatott mindegyikük. – Pofátlan eszelős idióták! – Sóhajtottam fujtatva, aztán körbenéztem, hogy kik is azok, akik anyámékra, meg rám is rám hozzák a frászt. – What The Hell…..?
- Ne haragudj, hogy így rád törtünk. – Szólalt meg a vöröske mire végignéztem rajta és elvigyorodtam.
- Kurama ennyire ne legyél begyepesedve… - Feleltem meg kuncogva. – Most ismertelek meg bakker. - ~ Anime nézés elnapolva itt van az igaziiiiii Hiei *.* ~ - Szólaltam fel félig nekik félig pedig magamban, miközben tekintetem az ablakban tespedő Hieire vándorolt. Repdestem az örömtől meg ugrálni támadt kedvem. Aztán elkezdtem összetakarítani a mocskot, amit hagytak maguk után kedves Narancsfejűkém a haverjával.  – Nos… gondolom nem csak jó pofizásból vagytok itt ugye? – Néztem inkább Kuramára, mert ha még mindig Hieit bámulnám, már szétfolytam volna ott helyben.
- Valóban ez a helyzet, de ez hosszú történet. – Szólalt fel vöröske, mire felsóhajtottam.
- Vagyis valami küldetésetek van a tarsolyban mi?
- Igen, de egy kérdés motoszkál a fejemben, honnan tudod, hogy mi kik vagyunk?
- Na, az megint csak hosszú történet és semmi kedvem most perpillanat elmesélni. – Sóhajtottam egy hatalmasat aztán a tekintetem ismét Hieire vándorolt. – Csak tán nem durmol a kis drága? – Kérdeztem mire Kurama kuncogva csak bólint.
- Lenne egy hatalmas kérésünk is.
- Mégis micsoda Kurama? – Kérdeztem, mert meglepett a dologgal, de nagyon is.
- Itt tudnánk maradni a küldetés végéig? – Kérdezte meg mire elgyengültek a lábaim és le kellett ülnöm.
- Ez most komoly? Tényleg itt maradnátok? – Kérdeztem, és egyre jobban kezdett derengeni valami az álmomból. Aztán csak felsóhajtottam, mint valami eszelős. Végeredményben repkednék, ha maradhatnának, de nagyanyám meg a szülők tuti nem engednék, hogy ÉN pesztrálgassak még négy embert, 16 éves vagyok nem húsz az istenért. Persze arról mit se tudtam, hogy Koenma már elrendezte ezt az egészet és tényleg maradhatnak. Ráadásnak az is meglepett, hogy senkit nem találtam a lakásban, amikor körbesétáltam. – Azt hiszem, tényleg maradtok… - Rogytam vissza a székre, amiről a körbenézés végett felkeltem.  – Koenma volt mi? Elkutyulta anyámékat valamerre mi?  - Sóhajtottam el mire Kuramától csak egy bólintást kapok. Nos… összegezve felbukkantak szerencsétlenek és én mindjárt kiugrom a bőrömből ha Hieire gondolok. Elindulok az ablak irányába és elmosolyodva figyelem Hiei most teljesen nyugodt alvó kis arcocskáját.  Felkapom az ablakból és reméltem, hogy totál nem kel fel, mert akkor levesben végzem a Démonok kannibál szokásai szerint. Kurama és a többiek csak lestek, hogy teljesen hidegen hagy, hogy Hiei bármikor felébredhet, de a szobámba viszem és felteszem az ablakba aztán otthagytam és kilépkedtem a konyhába a többiekhez.
- Nos… hagyjuk pihenni még jócskán. -  Feleltem aztán leültem. Kurama csak megejtett egy félmosolyt aztán felszólalt.
- Nem hittem volna, hogy aludni fog tovább...
- Hogy tudd én is attól féltem, hogy felkel és levág, mint egy kannibál. – Nevettem fel. – Szóval egyelőre, ennyit csináltam soha többet inkább nem.
- Nem kell ennyire félni tőle…
- Én ugyan nem… csak nem akarok a kajája lenni, ha nem akarom.  – Feleltem aztán megmutattam a további szobákat a srácoknak.  – Van, még ha kibővülnétek… - Feleltem, ahogy a lányokra gondoltam kuncogva. – Ráadásul Hiei miatt szabad egy ágy, mert általában az ablakban szunyál. Kurama csak felkuncogott majd mintha csak telepatikusan hívtuk volna Hiei meg is jelent.
- Ki volt az a…. – Felkuncogtam, hiszen ismertem, hogy általában milyen.
- Jelentkezem hullának…  - Feleltem feltartott magam elé emelt kezekkel. – Arra gondoltam aludnál még egy kicsit így betettelek a szobámba, hogy meg tudjam mutatni a többieknek a szobákat és ne zavarjunk.
- Érthető… - Feleli, aztán zsebre teszi a kezeit és a falnak dől. Meglepődtem, mert nem hittem volna, hogy ennyivel megúszom, de aztán elmosolyodtam. Megmutattam a többiek szobáit, Kurama apámnál a konyhába nyíló szobát kapta. Kuwabara és Yusuke a földszinten levő öcsém szobáját illetve anyám szobáját kapták meg. Hiei meg alhat az ablakomban, vagy a nálam levő pótplusz ágyon. Semmi kedvem nem volt nekik mesélni, így inkább a vacsi készítésbe kezdtem bele, amibe Kurama is néhol besegített, mert nagyon is japán kaját akartam csinálni, ha már itt vannak és tudják, mit hogyan mivel kell. Én nem szóltam nagyon semmit, meg nem is akartam belekeveredni ebbe az egészbe. A Vacsora elköltése közben is csak ők beszélgettek inkább egymással. Rettentően boldog voltam, hogy Hiei evett egy adagot, bár Kuramának kellett bele tukmálni, de evett. 
- Srácok… elmegyek aludni… Holnap suli van. – Feleltem, ahogy felkeltem az asztaltól. – Ne robbantsátok fel a házat se ma, se holnap oké? – Feleltem kérdezve aztán vállat rántottam és eltűntem a szobám ajtaja mögött.

*****
- Végeredmény?
- Kudarc… - Sóhajtott Kurama a távbeszélőbe. – Szerintem nagyon megleptük.
- Végül is csak úgy felbukkantatok a semmiből…
- De így volt a legegyszerűbb… Meg kell találnunk azt a démont mielőbb… Ráadásul sok dolog még mindig tisztázatlan.
- Mégis miféle dolgok? – Szólalt fel Koenma.
- Az első és legfontosabb, hogy honnan is tud rólunk. A többi pedig még inkább fontos.
- Ez meglepő… a Papírok szerint nem ismerhetne titeket.
- Pedig ismer… - Dohogta Hiei – Ráadásul elég jól ahhoz, hogy tudja, mit keresünk itt…
- Utána nézek, addig ti maradjatok a helyeteken…
Kurama kinyomta a távbeszélőt majd a srácokhoz fordult és elküldte őket aludni mielőtt ő is le nem feküdt volna…

*****

Reggel próbáltam nem tudomást venni arról, ami történik. A ház romokban mivel a srácok mindent egyszerre akartak csinálni mindenhol. A reggeli készülődésem annyiban merült ki, hogy a srácokat csitítottam le aztán elmentem összeszedni magam. Miután elkészültem kaptam egy gyerekfelvigyázót természetesen Hiei személyében, aki egészen a suliig elkísért és semmi kedvem nem volt beszélni senkinek arról, hogy mi is folyik bennem vagy nálunk. Hiei amint beléptem a kapun elhúzhatta a csíkot, mert amikor magam mellé pillantottam már nem volt sehol. Mosollyal a képemen léptem be a suliba miután visszafordulva feltekintettem az égre. Aztán visszatért a szokásos antiszociális formám, mint eddig. Első óra testnevelés volt, amin nekem a padon kellett csücsükélni. Mondhatni ennek meg is volt az oka, mert el voltam tiltva mindennemű tornaórai mozgásformától. Na, már most ennek volt azért egy jó oldala is, tudtam írni éppen egy, hogy is mondjam gyermeteg gyerekmesét Yusukéékról meg valami nyomi béna leánykáról semmi erővel.  Na, mármost nem is sejtettem, hogy ennyire belevettem magamat a történetbe is. Amikor már a fél napon túl voltunk fizikán, történelmen, Bioszon, ismét utolsó két óra az, az utált nyelv, amiből simán fel vagyok mentve. Elkezdtem összepakolni, mire a többiek, mint eddig mindig haragod tekintettel antiszocnak tituláló lenéző nézéssel meredtek rám. Jó mi? Na, mármost az egy dolog, hogy antiszociálisnak vagyok titulálva, de amikor ezt még a tanárok is kontrázzák, és kiderül, hogy Matek lesz első német óránk helyett, na, hát az felbecsülhetetlen baromság. Visszazuttyantam a helyemre, és a tanárra se néztem csak próbáltam elmerülni az agyamban. Utáltam, de komolyan ezt a tanárt... Nem tudom, hogy nevezheti magát tanárnak, de inkább nem is akarom megtudni. Kiosztotta a múltórai dolgozatainkat, és nekem persze egyest akart adni kettes helyett, amikor simán jók voltak a példáim. Mégis mit képzel ez magáról, hogy próbálja lerontani a jegyeimet annál is amennyinél rosszabbak? Tudniillik gyűlöltem a Matekot. Az hogy miért majd később kiderül az is, illetve az, hogy később hogyan szerettem meg végül. 
Egyetlen dolog volt ami nem hagyott nyugodni, mégpedig az, hogy éppen egy egyenletet írtunk le a támláról, amikor hatalmas csörömpölést hallottam és felnézve a tábla irányába, talán egy eltévelyedett rózsaszálat pillantok meg…