4. Fejezet: Érzetek…

Éppen a manga egyik kötetét olvastam az egyik park kellős közepén, amikor ismerős energiát érzékeltem. Nem… nem Shougot vagy Shunt, hanem azt a régi réges-régi energiát, amit akkor éreztem, amikor még alig múltam hét éves. Nem tudom miért, de elkezdtem keresni a forrást. Ezek után már érdekelt, hogy mégis kié lehet ez az energia, amit már régen nem éreztem, mégis megnyugvással töltött el. Aztán természetesen Shougoék megzavartak, így elmentem velük szórakozni. Kivételesen semmi kedvem nem volt arról beszélni velük, hogy démonok lennének vagy sem. Elindultunk némi vásárlási körútra, mert mint megtudtam, ezek szeretnek ám vásárolni. Nekik nem számít a pénz, ezért nem is zavarja őket, ha elköltik egy fillérig. Ha már Japán akkor én és a fekete cuccok a boltokban nem vagyunk nagy ellenségek. Eddig is mindig feketében jártam, és direkte olyan iskolákba jártam talán ahol legalább az egyenruha fekete volt. Amikor az első butikba bementünk és Shougo felém nyújtotta a hitel kártyáját összehúztam a szemöldököm, mert nemigen tetszett, hogy az ő pénzükön vásároljak, de nem tágított, így elfogadtam a dolgot és mentem keresgélni. Ők meg leültek és vártak, amíg válogatok, és felpróbálgatva őket kilibbenek eléjük. Szerencsémre az egyetemet megelőzően vagy hetven kilótól megszabadultam, úgyhogy nem zavart semmi sem.  Rengeteg ruhát összeválogattam.
- Te Sun.. ez a csaj… megáll az eszem…
- Nyugi... neki a fekete a stílusa.
- De ennyire? Ez azért…
- Tudod nagyon jól, hogy mindig is a fekete egyenruháért van oda… Ez nála megszokás. A lelke bontakozik ki, és azok a sérelmek mutatkoznak rajta, amit eddig elrejteni próbált.
- Nem hiszlek el komolyan. – Duzzogott be a bátyjára és rám is értve az előbbi szavakat. Éppen egy fekete bebújós lapos talpú cipő volt rajtam hosszú térdtől bővülő szárú gatya oldalt némi strasszal, egy spagetti pántos fekete V kivágású póló, és egy kék kabátkaszerű felső a póló felett.
-  Ugye te meg tudod, hogy tisztára Hiei vagy hmmm?
- Hazudsz. – Feleli, mire fejbe vágom magam.
- Pedig tökre úgy viselkedsz.  -  Feleltem, majd eltűntem a próbafülkében ismét.
- Mit hasonlítgat ő engem ahhoz a kitalált senkihez?
- Valami azt súgja azért, mert elkezdett beleesni. Azóta, hogy a vörös szemeidet látta illetve, hogy annak a kitalált karinak is vörösek a szemei, ahhoz képest nagyon oda van érte nem?
- De…  - Sóhajtotta, majd amikor meglátott kicsit meglepődött.  – Húúúúúúha na ez nagy változás.
-  Kösz ez kedves. – Feleltem. Most egy halvány tengerzöld felső volt rajtam egy fehér miniszoknya fehér karkötővel és a hajamba egy tengerzöld hajgumit tettem, és felvettem egy magas sarkú fehér cipőt is.  – Van még egy összeállítás… Mindjárt jövök… - Feleltem, ahogy tovalibbentem ismét átöltözni. Shougoék most már csak várták mikor kászálódom megint elő. Amikor ismét előbújtam, egy vörös pántnélküli, alul fodros miniszoknyában végződő ruhácskában bújtam elő vörös hajgumival a hajamban piros lapos talpú cipőben.   – Nos, azt hiszem, mindhárom összeállítást megveszem. – Feleltem, mire Shougo arcán észrevettem, hogy kissé megörült a válasznak, hiszen állandóan feketében látott eddig. Nem tudom miért, de jó volt látni a megkönnyebbülést az arcán. Miközben vissza akartam öltözni Shougo megfogta a kezem, és inkább nem engedte, hogy átöltözzek a piros ruhából. Felkaptuk a cuccaimat, és mentünk kifizetni őket. Mintha csak azt akarta volna, hogy ne gondoljam meg magam. Shun persze csak röhögött rajtunk. Azonban vannak dolgok, amik nem változnak, az egyik ilyen az, hogy még ha vannak barátaim, akkor is egyedül érzem magam. Vannak emlékeim, a barátaimnak barátnőjük akiket, én mutattam be nekik. Dallamok, amik nem mennek ki a fejemből. A mai nap is elválással végződött, késő délután.  Lassan bandukoltam a narancssárgára színeződött ég alatt, s talpam alatt egyre csak fogyatkoztak a kövek, ahogy a lakásom felé vettem az irányt. Az energia, amit akkor éreztem eltűnt, mintha csak a föld nyelte volna el. Éreztem, ahogy lassan kicsúszik a lábam alól a talaj, mintha csak leperegne előttem minden, amit eddig átéltem a múlt, a jelen, a közeljövő. Aztán visszatértem a valóságba, mintha mi sem t9rtént volna velem éppen zöldre váltott az egyik közlekedési lámpa a zebránál. Akkor pillantottam meg Filitét azzal a vörös hajú sráccal beszélgetni ismét, amikor befordultam az egyik utca sarkán, és csodák csodája az a lány is vele volt, akitől a mangát kaptam. Csak felsóhajtani volt erőm, hiszen jól szórakoztak. Észre sem vették, hogy elmegyek mellettük.
- Te Kurama figyelj… - Szólalt fel Filite. – Akkor ezek szerint ez a lány is démon? - Mutat Zienre.
- Nagy a valószínűsége, csak arra nem jöttem még rá, hogy honnan lehet neki ekkora démoni ereje. Ugyanis amikor először találkoztam vele még semmi hatalma nem volt.
- Ezek szerint valami vagy valaki felébresztette benne az erőt?
- Erre gyanakszom. – Feleli, ahogy beinvitálta a lányokat a lakásába, én pedig sóhajtva vettem tudomásul, hogy nagy ritka, ha látni fogom Filitét ezek után.  Ráadásul nem csak erről van szó, hanem arról is, hogy kiderült arról a csajról is, hogy démon. Naiv vagyok, igazam van? Valószínűleg ti is így gondolnátok. Talán ezért is érzem magam még mindig magányosnak. Rohamosan nőtt bennem a harag bárki iránt legyen is az, a féltékenység erőt vett rajtam. Féltékeny vagyok, mert mindenki más éli a világát, én meg itt vagyok kirekesztett emberként, mintha itt sem lennék. Azt sem vennék észre, hogy meghaltam, olyan egyedül vagyok, mint a kisujjam. A nappalból pillangószárnyakon szálló éjszaka lett s én csak az üres utcákat róttam szótlanul, elmélázva a sorsom felett.
- Nocsak, nocsak, friss husi közelít fiúk. – Feleli valaki a semmiből, majd megáll előttem egy démon, aki miatt semmi félelem nem tükröződik az arcomon. Szórakozott állapotomon a démonok csak nevetni képesek, de aztán tekintetembe mélyedve megdöbbennek, és inkább nem tesznek semmit.
- Te ez a csaj felzabált volna minket vacsorára… - Feleli az egyik míg csak bólintani tudtak a többiek, így nem is figyelték már, hogy elhagytam a területüket és befordultam a lakásomhoz vezető kapuhoz. -  A Szemei démonian csillogtak, mintha csak egy legendás démon állt volna előttünk. Szerintem húzzunk innét! – Feleli, s ahogy jöttek el is tűntek az alvilágba vezető szabad bejáraton.
- Idióta démonok! – Sóhajtottam mérgesen, majd belépve a lakásba, ledobáltam magamról a cipőimet, s a konyhába robbanva feltettem egy adag teát. Berobbantam pillanatokkal később a nappaliba, hogy begyújtsam a kandallót, melynek melege percekkel később már a konyhában is érezhető volt, miközben visszasiettem megvárni a teát. Amint a Tea elkészült egy bögrényivel kiültem a kandalló elé, s a tűz táncát figyelve, elmosolyodtam. Akkor gondoltam ismét a Mangára, amit elkezdtem továbbolvasni.  Amikor az utolsó kötet végére értem felsóhajtottam s csak a tűz figyelése közben nyomott el az álom.