4. Fejezet

Amikor a kórházi ágyon magamhoz tértem, az első pillantásom az ujjamon levő karikagyűrűmre esett. A fejem fájón hasogatott és a nyakamon egy hatalmas felfújt labdát éreztem.
Lassan odanyúltam, és megérintettem a hatalmas nagy kötést.
- Jó reggelt uram! Örülök, hogy végre felébredt. – Hallottam meg egy
távoli hangot ami éppen hogy átszűrődött a fülemet beborító hatalmas kötéseken. Tétován kerestem a hang tulajdonosát, majd megpillantottam egy ápolónőt ahogy éppen az arcom fölé hajol.
- Mi történt? Hol vagyok? – Susogtam cserepes ajkakkal. Teljesen ki voltam száradva és még sebesek is voltak ajkaim.
- Csak semmi izgalom, most már jó kezekben van... kicsit betört a koponyája, De maga egy kemény kötésű egy srác lehet, ha ezeket az ütéseket amit szerzett ennyire olcsón megúszta! Természetesen kórházban van...
- És hol van az a srác, aki velem volt? – Kérdeztem felocsúdva, hiszen kezdtek szemem elé kerülni a történtek foszlányokban.
- Nyugalom ő is jó helyen van! – Hallottam meg a feleletet.
- Kérem szólna neki, hogy jöjjön ide hozzám...
- Azt még sajnos nem lehet! Nyugalomra van szüksége uram.. Ráadásul ő is összetörte kicsit a csontjait.
Behunytam szemeimet majd minden eszembe jutott.

*****

- Megállhatunk ha gondolod... Nem kell elmesélned egy nap alatt az egészet.
- Megtennéd? Egyenlőre elég, ha ennyit elmondok neked. A többi már kicsit hosszabb szüneteket fog igényelni amúgy is.
- Nyugalom... Ha nem szeretnél ma beszélni róla, akkor majd később.
Boldoggá tett, hogy nem kellett azonnal belevágnom ebbe a hatalmas lelki megpróbáltatásos monológ elmondásába. Az előttem ülő Szőke férfi csak megértő mosollyal néz rám. El sem hittem, hogy ennyire megtud érteni engem valaki, aki csak az orvosom. De közben a legjobb barátommá is változott.
- Hazaviszel? – Kérdez rá én pedig csak mosolygok, majd bólintva felkelek.
- Nos azt hiszem ideje tényleg elmennem innen.
- De látod... Visszatértél ide, és elmesélted nekem az életed egy töredékét.
- Igazad van. – Feleltem majd az ajtóhoz lépve kiléptem a folyosóra majd szótlanul semleges tekintettel haladtam kifelé. Amikor végül is kiértem és ő is követett engem beszálltunk a fekete Mercédeszembe. – De csak azért mondtam el, mert az orvosom és barátom vagy. Bár ezt nem pont a rendelődben akartam elmesélni, de így is jó. – Elindítottam az autót majd besoroltam az elhaladó sávba és elfordultam jobbra két utcával arrébb.
Az út alatt ahogy kifelé vettem az irányt a külvárosba nem szóltunk egymáshoz egy szót sem. Most nem is akartam beszélni vele. Egy ideig biztosan nem fogok elmondani neki többet. Egyszerűen nem ment. Nemsokára megállítottam az autót egy ház előtt. Kiszállt az autóból, majd visszahajolt.
- Ha gondolod itt aludhatsz... ne kelljen még több kilométert megtenned.
- Köszönöm, hogy aggódsz. Megleszek. Muszáj hazamennem. Meg kell etetnem a macskámat.
- Rendben... akkor holnap nem a rendelőben várlak. Maradunk itt rendben?
Csak elmosolyodva rábólintottam, majd becsukta a kocsi ajtaját és intve egyet ismét elindítottam a járművet majd eltűntem az éjszakában. A lakásomhoz érve beállítottam a kocsit a garázsba, majd elindultam az ajtó felé. Megálltam, és sóhajtva konstatáltam, hogy holnap idegtépő perceket fogok átélni. Aztán végül beléptem a lakásba ledobáltam a cipőimet, majd a folyosón egészen a tágas nappaliig csoszogtam. Tisztára mint egy vénember – jellemzem magam ugyebár – Nos aztán átcsoszogva a nappalin bebotorkálok a konyhába. Feloltom a villanyt, majd ránézek a hegyhalom mosogatni valómra. Behajigálom őket most inkább a mosogatógépbe és hagyom hogy az mosogassa el - Egyedül élek, és mégis ekkora a kupi – Elkészítek magamnak egy szendvicset. Macskámnak leteszem a kaját, majd kicsoszogom vissza a nappaliba, és lehuppanok a kanapéra. Felveszem a távirányítót, majd kényelmesen elhelyezkedve a kanapéval szembeni falra irányítom a távirányítót. Megnyomok egy gombot, mire a falból kiemelkedik a tévé és magától elindul. Egy ideig míg a szendvicsemet majszolom nézem aztán lekapcsolom és egy újabb folyosóra lépve amely a nappali másik oldalán nyílt, elindulok a szobám felé.Amint kinyitom a faberakásos ajtót a szobám látványa tárul elénk. Nos igen... nem vagyok valami költekezős típus. Csak egy kétszemélyes ágy egy hatalmas szekrény egy kis asztal egy íróasztal és egy éjjeliszekrény van ide betéve. Az ablakhoz veszem az irányt, majd kinézve rajta feltekintek a holdra, mely most teliholdként ragyog. Sóhajtva csukom be szemeimet, majd elfordulok az ablaktól, és az ágyamhoz lépkedve leemelem róla az ágytakarót amit az egyik székre hajtok a szobában majd az ágyra huppanva még annyit érzek, hogy betakarom magam és onnantól kezdve se kép, se hang. Másnap délben pattantam ki az ágyból. Lemondóan sóhajtottam, hogy már megint elkések a találkozóról – sose megyek időre – bár ez őt sosem zavarta. Ezt annyira kedvelem benne. Felöltöztem, megigazítottam a hajamat, majd megittam egy csésze kávét felkaptam a táskámat, macskámnak hagytam ennivalót a tálkájában, és elindultam a kocsihoz a garázsba. Bepattanva az autóba azonnal a tegnap esti címre mentem amit már évek óta második otthonomnak tarthattam. Már messziről láttam ahogy szőke tincsei meglebbennek a szélben, és rám vár a ház előtt. Leparkolok a ház előtt, majd kiszállva lezárom az autót. Megtörténik a szokásos kézfogás kettőnk között, majd elindulunk be a lakásba. Hát nem egy palota, de neki ez is megteszi, mint nekem is megtenné. Amint beléptünk rögtön levettem a cipőimet és ő maga a nappaliba vezetett engem.
- Kávét?
- Nem köszi... ittam, mielőtt idejöttem.
- Rendben... én viszont iszom egyet ha nem gond.
- Nem dehogy. Csak nyugodtan.
- Addig próbáld meg összeszedni a gondolataidat rendben?
- Megteszem ami tőlem telik... – Sóhajtom lemondóan – Nem lesz könnyű.
- Neked menni fog. Ebben én magam is biztos vagyok. – Felel mosolyogva majd kicsivel később vissza is tér a kávéval a kezében.
Mivel azt kérte szedjem össze megpróbáltam megtenni. Eléggé gyatrán sikerült összeszedni a fejemben. De azért hátha szóban sikerül majd elmondanom rendesen. Már megint csak ül velem szemben... – ilyenkor azt kívánom, hogy megszólaljon. – arra vár, hogy végre belekezdjek a mesélésbe. Nem sürget nem harapófogóval húzza ki, csak vár. Tudja, hogy amit ezek után elmondok majd neki az életemről eléggé fájdalmasan érint engem. Főleg, mivel eleve túl sok köze van hozzá – Bár erről én mit sem tudhatok – mivel mindig ezt hajtogatja, hogy nagyon közel áll hozzám meg ilyenek. Nos nem halogathatom tovább. Megitta az utolsó kortyokat a kávéból, majd mellém ült. Kezemet megfogta, majd ismét a szívére helyezte mint oly sokszor mostanában. Sosem értettem, hogy miért teszi ezt. A lelkem mélyén éreztem valami megnyugvást, mintha valaki akit ismerek közel lenne hozzám. Minden alkalommal ha tehettem önkéntelenül a mellkasára hajtottam a fejem. És közelebb húzódtam hozzá. Ő csak a karjaiba zár, és hallgat, és vár. Legszívesebben zokognék a karjai közt. De csak annyit ér el ezzel, hogy megnyugtat, és így tudom, hogy nem kell félnem, és ő még barátként is szívesen meghallgat. Nem kell ahhoz az orvosomnak lennie. A szám magától nyílik, és kezd el beszélni.

*****

Oh hát igen... Már régen eldöntöttük, hogy azon a bizonyos szombati reggelen - még a tél beállta előtt – Motorral víkendezni megyünk. Alex és én a családjának a nyaralóját vettük célba a hegyekben, ahol „hárman” lehettünk. Én Alex, és a természet ezer színben pompázó világa.
Alex lecserélte az autóját egy kisebb motorkerékpárra, és az én rémüldözéseim ellenére mindig azzal furikázott. Csak nevetett rajtam amiért képtelen vagyok felülni egy ilyen micsodára. Ilyenkor mindig a hideg futkosott a hátamon. A biciklit még elviselem, de hogy motor legyen, azt már nem.
- Gyere már, ülj fel és kapaszkodj belém! – Próbált meggyőzni arról, hogy menyire jó muri is ez, de én hetekig, csak borzadállyal figyeltem azt a fel felbődülő „szörnyeteget”. Aztán végül a nagy unszolások hatására bátortalanul ugyan, de mégis felültem Alex mögé.
Nos a csodák csodája ami történt, ugyanis az első perctől kezdve igenis élveztem a száguldozást, a féloldalra dőlve bevett kanyarokat a mellettünk sivítva elsüvítő szelet, de a leginkább Alex megnyugtató, és biztonságot keltő mivoltát élveztem, Az érzés leírhatatlan.
- Hét Al Ez tök jó! – Kiabáltam a fülébe. Azért remélem nem süketült meg.
- Mit mondasz?
- Sze-ret-lek! Érted? Sze-ret-lek!
- Oké, oké! Ezt minden zajon át meghallom... Én is nagyon szeretlek!
Annyira jólesett ezt hallani tőle. Már kora hajnalban elindultunk. Szép hétvége ígérkezett ugyan, de a tengerpart menti utakon sajnos Sűrű köd ereszkedett a tájra, még a napfény sem hatolt át azon a sűrű ködfátylon. Csak annyit tudtam, hogy van még előttünk néhány mérföldnyi út, amelyet meg kell tenni és New London közelében – a Mystic folyónál – fogunk rákanyarodni arra az útra, mely a hegyek felé vezet majd minket. Alexszel egyszer már jártunk a szintén Mystic nevet viselő hajóépítőiről és tengeri vitorlásairól híres városban. Gyönyörködtünk a múltszázadi kikötő pontosan hű másolatában, melyet felépítettek. Bekukkantottunk rengeteg helyre. Rézművesek, hajóácsok, kötélverők, és a többi régi mesterember még mai napig működő műhelyeibe. Mindig amikor megéheztünk a hely ismerettel rendelkező – Más férfiakkal itt járt Alex – Egy étteremmé átalakított hajóra vitt enni. Ráadásul így kiderítettem, hogy Alex imádja a hajókat is. Érdekes, hogy én is pontosan ugyanúgy kedvelem a hajókat.
- Nos... izé... Nemigazán szeretem a halételeket. – Mondtam meg neki őszintén bár kicsit halkan.
- Nyugi! Biztosan ízleni fog. Különlegesen füstölt kagylókból készült sűrű levest biztosan még nem ettél – hangoztatta – Ez egy itteni specialitás...
Hát én inkább nem szólaltam meg. Ráhagytam a dolgot Alexre és alávetettem magam az akaratának. Nem tudtam ellenállni.
Kagylóleves? A kedvéért én még képes lettem volna szó szerint akár a rántott denevérfület is megenni viperaméreg mártással...

*****

Elkezdte rázni a nevetés. Lassan kezdem azt hinni, hogy ő is nevetni fog rajtam végig mint ahogy Alex.
- Te most komolyan megmerted volna tenni? Azért meghalni nem kellene...
- Jól van na... Most könyvet is írok hagyjál...
- Nem mondod, hogy benne leszünk egy könyvben?
- De igen, úgyhogy jobb, ha folytatjuk.
- Igaz... Nos.. akkor komolyan ne öld már meg magad ha lehet. Ha már te magad vagy a könyv főhőse.
- Josh... – Felelek mosollyal.
De hogy ne kelljen még több ehhez hasonló megszakítás folytatom a monológomat.

*****

És a leves? Szerintetek milyen lehetett? Számomra isteni finom. Aztán nagy sietve tovább indultunk. Siettünk, hogy minél több időt tudjuk kettesben tölteni abban a kis nyaralóban. Az idő viszont egyre jobban ellenünk dolgozott, és pocsékabb lett. A köd teljesen elborított mindent „tejfelesebbé” változott. Mintha aláereszkedett sűrű felhőkben motoroztunk volna.
A motort nem hajszolta túlzottan inkább feszült figyelésbe kezdett. Szemeivel nagyon koncentrált, bár így sem nagyon látott előrébb az orránál. De szerintem még annyira sem. Az, az elfojtott idegesség nemcsak, hogy nem nyugtatott meg, de még át is ragadt rám. A szokottnál erősebben öleltem őt el nem engedve. Fejemet belefúrtam Alex hátába. Nem mertem az utat nézni amiből amúgy is csak vajmi kevés látszódott...
Az útjavító tábla mellett ugyan villogott a fény, de még annak a fénye sem tudott áthatolni az átláthatatlan ködfüggönyön. Alex későn vette észre és elrántotta a motor kormányát.
A kerekek kiperdültek aztán se kép se hang, minden teljesen elsötétült!