3. Rész: Rokonlelkek?

Mivel már nem a diákotthon volt az otthonom megfizethetetlen volt a szobám sötétsége. Mivel nem engedtek sehova ezért mindig ott kuksoltam bent és jócskán túlzabáltam magam. Az volt a sorsom, hogy hájas disznó legyek és úgy haljak bele az életbe. Ez volt az én elgondolásom, na de ezt az a tanár, akit nem tudtam kiverni a fejemből, teljesen megváltoztatta. Ráadásul az életembe belekerült a TV és a számítógép bűvölése is. A Napjaim úgy teltek, hogy reggeli, iskola, hazatérés, Tv, Számítógép. Az utóbbi kettő mellett pedig a zabálhatnék is. Lettem is vagy 140 kiló miatta mit ne mondjak.  De aztán ez megváltozott. Amint nekikezdtem a manga folytatásának, amit az a lány adott nekem, onnantól kezdve mindig vigyor ült az arcomon.  Azon agyaltam mi is lenne velem e nélkül a manga nélkül. Az a tanár, akivel már eléggé összeismerkedtem ahhoz, hogy tudjam, hogy egy nagyon kedves ember, mindig meg tudott nevettetni, és mindig segített nekem megszerezni a következő köteteket. Azon voltam, hogy mindig jó legyek, de… Természetesen a matekkal sosem voltam kibékülve a suliban, így meghúztak belőle. Persze nem csüggedtem, mert tudtam mihez kezdeni, így magántanulásra adtam a fejem. Már az is sokat segített amikor Lu általában átjött hozzám, és segített nekem.  Érdekelt volna, hogy mit szóltak volna a tanárok ehhez, de inkább nem érdekelt. Aztán amikor már végül Lu sem jött, mert már kijártam a gimnáziumot, vagyis mondhatni a felső középiskolát, jött az egyetem ahol, végre találtam egy hozzám hasonló lányt. 

Beléptem az előadóiba, és fenn a leghátsó felső sort pécéztem ki magamnak. Rettenetesen boldog voltam, amikor végre csapatjátékosként voltam kezelve. Volt pár srác és lány, akik bejöttek nekem, vagy a srácoknál éppen bejöttem nekik. Nemigen volt még pasim ezt nézzétek el nekem. Oké? Imádtam az egyetemi napjaim haladását. Egyik nap annyira belemerültem a tanulásba az egyetemen, hogy észre sem vettem egy darabig, amikor egy alacsony Szőke hajú, vörös szemű lány elkezdett szólongatni, aki mellesleg a legelső barátnőim között szerepelt.
- Helinda… Helinda hallasz? – Kérdezte, majd amikor ránéztem felsóhajtottam.
- Bo.. Bocsi nem hallottalak… tényleg bocs…
- Éppen azt ecseteltem, hogy az a rövid fekete hajú srác téged szuggerál állandóan… - Mutatott egy irányba, majd ahogy felnéztem engem inkább a hosszabb hajú magasabb srác tekintete fogott meg. Azok a kék szemek szinte, mint az óceán. Viszont amikor ránéztem a kisebbikre meglepődtem. Vörös? Vörös szemek! Mi a halál egy démon?!
- Te… kipécézett engem egy démon?!
- jaj, ugyan már… a szemei betegség miatt ilyenek. – Felcsillant a szemem. – Asszem valami pigment hiány vagy mi a fene.
- Ezt most komoly? – Hatalmas szemekkel néztem a srácot majd elmosolyodtam. – Azt hiszem, meg tudom érteni. – Feleltem, majd felsóhajtottam. – Te a nevét nem tudod? – Kérdeztem érdeklődve.
- De igen… csak nem bejön neked? – Kérdezi barátnőm, de amikor meglátta a komoly tekintetem csak felelt. – A neve magyar, mert azt hiszem félig magyar.
- Ne már ez most komoly? – Kérdeztem, aztán ha már itt vagyok, kiderítem.  – Hé, te… - Kezdtem bele magyarul, mire a hosszú hajú srác fordult felém. – He… ne már te is félig magyar vagy? Néztem bele az óceánt idéző szemekbe.
- Igen… - Felelt meglepetésemre magyarul, így fel sem tűnt, amikor mindkét srác elindult felénk, csak azt vettem észre, hogy az előttünk levő padba ültek felém fordulva. – Csak nem te is? – Csak bólintottam, majd folytatta. – Mi azért mert testvérek vagyunk, ráadásul, ahogy mondod démonok is.
- Nos, nekem mennem kell, mert találkozóm van Minamino senpaial. – Szólalt fel Filite nevű barátnőm, és tovalibegett.
- Háh szerelmes mi? – Vigyorogtam utánanézve.
- Te Mao… - Szólalt fel vörös szemű barátunk. – Azt tudod, hogy Filite már a diplomamunkáján melózik egy ideje, ami pont a démonok mindennapjairól szól?
- Ez komoly?
- Igen, ráadásul Minamino senpai már nagyon sokat van vele. Nem tudom ki az, csak annyit, hogy ő a suli géniusza. Mintha csak valami istenség lenne…
- Ja hogy a suli leg stréberebb tanulója mi? – Kérdeztem a srácokat.
- Mondhatjuk annak is. Tényleg átmentél a tegnapi vizsgán? – Kérdezte a magasabbik srác.
- Ó hogy az a…………
- Szóval még nem nézted a kiírást?  Már megint az Minamino Shuichi lett a legjobb! – Panaszkodtak az osztálytársak, mert hát hallották miről értekezünk. Meglepett, hogy végül ismét japánra váltottunk magyar helyett.
- Nos igen… Mi meg mögötte kullogunk csak. – Felelte a kisebbik srác. – A nevünk egyébként Acél Gábor és Gergő. Ha a japán neveket nézzük, akkor pedig én Shougo a bátyám pedig Shun.
- Nos… ez vicces… nem szoktak titeket összekeverni? – Kérdeztem kuncogva.
-  De! – Válaszoltak egyszerre, én pedig csak nevetni voltam képes. Már fájt a hasam, de amint elbúcsúztam a srácoktól még mindig csak nevettem. Aznap megfogadtam, hogy elfelejtem a múltat, és végre pasizom, vagy csak jól érzem magam, mint ezen a napon. Jó pár napig csak ismerkedtünk a suliban, és kiderült, hogy mi hárman rokonlelkek vagyunk. Szeretjük a Mangát és pont ugyanazt néztük ki, ráadásul az érdeklődési körünk is megegyezik. Azt mondták, hogy nem hitték volna, hogy találnak egy lányt, aki ugyanúgy olyan körökben akarna mozogni, mint ők. Filitével nagyritkán, és azzal a lánnyal nem találkoztam többé, aki mutatta nekem a mangát. Filitét ugyan láttam valami vörös bájgúnárral, akiről megtudtam, hogy ő az a stréber, aki mindig megelőz minket mindenben, de nem érdekelt. Aztán kezdett érdekelni a dolog igazán, de egyelőre, nem az kötött le, hogy nyomozgassak csóri vöröske után, hanem az új barátok. Ezért egy darabig csak arra figyeltem, hogy végre a barátokra és az életemre tudjak koncentrálni.  Végeredményben szerencsére sikerült is egy darabig. Minden egyes napot a srácokkal, vagy Filitével meg a csóri vörössel töltöttem, mert Filite annyira oda meg vissza volt érte, de nem értem mit eszik rajta. Fel sem tűnt, hogy valami tényleg nem stimmt a vöröskével aminek szerintem már régen felkellett volna tűnnie azon kívül, hogy rájöttem, hogy ő is félig démon...