2. Rész: Vámpír vagy...

               Nem tudom, mi is történhetett ezek után. Amikor megmozdultam éreztem, hogy be vagyok takarva, és azt is, hogy hanyattfekvésben fekszem talán egy ágyon. A szemeimet kinyitva egy sötét szoba plafonja fogadott. Amikor megpróbáltam felülni hallottam egy lágyan csengő hangot.
- Maradj az ágyban… Odakint esik. – Felelte, majd azon gondolkodtam ki is lehet ez.
- Mégis ki vagy te? – Kérdeztem, de egyelőre nem kaptam meg, a várt válaszomat, mert pillanatokkal később eltűnt.  – Most meg hova tűnt? – Kérdeztem magamtól és a plafont kezdtem fixírozni. Éreztem, ahogy a selyemtakaró körbeölel és elálmosít.
              Fél óra sem telhetett bele, de éreztem, hogy a szívem a torkomban dobog, és egy hajzuhatag terül szét a testemen. Éreztem a nyakamban annak a lélegzetét, aki most leszorít engem és felkuncogtam.
- Ha inni akarsz, csináld… Vámpír vagy nem? – Visszafogta magát a hangom hallatán, és ez meglepett. – Van valami baj? – Kérdeztem, ahogy próbált elmenni, de én megfogtam a csuklóját és nem engedtem elfutni.
- Megígértem a kedvesem emlékére, hogy nem támadok meg embert. – Feleli aztán elengedtem. – Nem hittem volna, hogy ennyi szomorúság lapulhat egy emberi szív mélyén, ha arra adtad a fejed, hogy megitatsz.
- Ilyenek a vámpírok, átlátnak az embereken és érzik a lelküket, a vér mindent elárul nem igaz?
- Honnan tudsz ennyi mindent? – Kérdezte mire felnevettem.
- Á onnan, hogy szeretem a vámpírokat, hittem benne, hogy léteztek valahol. Bát arra nem gondoltam, hogy pont egy Vega vámpírba botlom bele. – Kuncogtam. – Láttam az a rengeteg sírt odakint, és először arra tippeltem, hogy pestis volt abban az időben, aztán jöttél te.
-  A járvány végzett velük. én itt sem voltam, mert vámpírrá válni nem volt egyszerű.
-  Akkor ezek szerint a kedvesed…
- Igen… ugyanolyan ember volt, mint te… Ráadásul beteg. Elmentem, hogy megmenthessem őt valahogyan, de elkéstem a betegség legyőzte.
- Szomorú, de menni kell tovább… Az emlékek velünk maradnak nem igaz? Ne sirassuk őket, inkább emlékezzünk rájuk úgy, ahogyan életükben láttuk őket. Véleményem szerint csak akkor lehet valaki boldog, ha mi azok vagyunk idelent.
- Mintha csak a kedvesemet hallanám… - Sóhajtotta, ahogy visszaült az ágy szélére. – Mond csak… hogyan kerültél ide?
- Ugyan, mindenki ezt mondaná, aki úgy gondolkodik, mint mások. – Sóhajtottam, majd felmutattam a gyűrűmet. – Ez hozott engem ide… de fogalmam sincs hogyan.
- Már értem… ez az a különleges gyűrű, amit már régóta nem használt senki. Hogyan került a birtokodba?
- Az egyik barátom adta nekem, amikor szomorú voltam és öngyilkosságot akartam elkövetni. Ez a gyűrű akkor a szívemhez nőtt, és az óta velem van, de csak most viselkedett ilyen furcsán.
- Mert a te világodban most Halloween van nem igaz?
- Hallo… - Kibuktam. Nem hittem a fülemnek! Nem emlékeztem, hogy Halloween van!  - Ezt most nem mondod komolyan! Teljesen kiment a fejemből a Halloween!
- Vicces egy lány vagy ugye tudod? – Mosolyodott el szívből jövő mosollyal. – Szóval akkor tényleg nem tudtad, hogy a Halloweeni éjszakákon ez a gyűrű mágikus erővel bír?
- Ez most komoly? Nem viccelsz? Azért kerültem ide egy örvényen keresztül, mert ez a cucc az ujjamon mágikus erőt kölcsönzött nekem és iderepített?
- Igen. – Sóhajtott. – Most mennem kell. Éhes vagyok, és be kell tartanom az ígéretemet. Nem iszom a véredből. – Csak mosolyogva bólintottam, majd eltűnt.
- A fenébe Lys ajándéka! –Gondolkodtam hangosan. Kitakartam magam, és azonnal keresni kezdtem, azt a kis ajándékdobozt, amit a szekrényemből vettem ki azelőtt mielőtt idecsöppenem volna. Sehol nem volt, Ezért el akartam indulni, megkeresni, de észrevettem, hogy csak egy hálóing szerű van rajtam. – ÁÁÁÁ! Idióta perverz vámpír! – Szitkozódtam, de aztán látva a felaggatott csuromvizes cuccaimat elmosolyodtam hálásan. – Nem is annyira perverz… - Vicces volt.
                Percek teltek el azzal, hogy próbáltam a sötétben tapogatózva fényforrás után nézni, de pillanatokkal később a falon felgyulladó pislákoló fényekre lettem figyelmes. Azon gondolkodtam, hogy vajon így megtalálom a kis dobozkát, vagy talán mégsem? Ahogy sejtetem, nem akadtam a nyomára a szobában. - Tuti elhagytam, amikor idepottyantam, nem hiszem el. – Feleltem, ahogy aztán próbáltam inkább valami ruhát kutatni a szekrényben, aminek az ajtaja szinte azonnal a kezemben ragadt. Leállítottam a fal mellé az ajtót, aztán feltúrtam a szekrényt. Rengeteg régi ruha volt benne férfi és női egyaránt. Mivel nem volt más választásom, egy vörös egybe ruhát vettem magamra a hozzátartozó cipővel, aztán elindultam kifelé. Ahogy a földet pásztáztam, ismét megjelent a vámpír a hátam mögött, hirtelen szorosan átkarolta a derekamat, hogy aztán magához vonjon, és ismét a nyakamat vegye célba. Elmosolyodtam, és közelebb húzódtam hozzá, hogy ha akar, igyon belőlem.
- Vámpírok gyöngye… azért a nevedet elárulnád? – Kérdeztem, mert hát jogom lenne tudni, hogy ki akar minduntalan kiszipolyozni.  
- A Nevem Dimitry. – Sóhajtotta. – Remélem, hogy nem ijesztettelek meg.
- Nem igazán… - Sóhajtottam, ahogy a szorításában próbáltam felé fordulni. – Egy fontos dolgot keresek éppen… nem láttad? Egy kék dobozt tartottam magamnál mielőtt ideestem ebbe a világba.  – Feleltem, de aztán bűnbánó arccal felmutatta az üres dobozt. – Te meg hova…!
- Azt hittem valami olyan, ami nem annyira fontos.
- De igenis fontos! – Vörösödtem jócskán. – Számomra nagyon is fontos! Egy… egy barátomnak készíttettem… - Feleltem. Tudtam, hogyha most itt hagyom, nem kapok több pénzt, hogy újat csináltathassak, ezért mindenképpen el kellett vinnem. De ez a srác, aki mellesleg igen vámpír olyan bűnbánóan nézett rám, hogy azután ráhagytam az egészet. Elmosolyodtam, aztán meglepetésemre megfogta a kezem, és eldobva a kék dobozt elindult velem „erdőn-mezőn” át. Nem tudtam mit akar mutatni, aztán végül megálltunk a kedvese sírjánál, és megérettem mindent, a lánc ott csillogott a síron, ami mosolyra fakasztott. – Itt jobb helye lesz. – Feleltem, majd Dimitry felé fordultam. – Sajnálom, hogy úgy kiakadtam rád… egyébként ez a ruha… a kedvesedé volt igaz? – Mutattam magamra, ő csak bólintott.
- Viseld nyugodtan. – Sóhajtotta ki. – Nálam csak porosodna továbbra is. Remélem, te hasznát veszed.
- Dimitry… - Sóhajtottam ki a nevét, mert érezzem, hogy nincs jól.  – Jól vagy? – Kérdeztem aggódva.
- Persze…
- Nem tudsz átverni, innod kell… Adok a véremből Dimitry de nehogy most halj meg nekem itt ebben a szent pillanatban. – Sóhajtottam, ahogy megszabadítottam a nyakamat a ruhadarabok takarásától. Dimitry nem teketóriázott ivott a véremből, de csak egy pár kortyot, hogy azért én se haljak bele ebbe. Azután viszont elaludt ott a kedvese sírjánál, az én ölembe hajtotta a fejét és nyugodt arckifejezéssel az arcán elszundított.