2. Fejezet

Nem volt sok időm ezen gondolkodni. Végül is miért is lenne? Másnap már én magam is az iskolába készülök majd egyedül. Alex meg tuti rám sem fog nézni többet. Az éjszaka nem aludtam egy szemhunyásnyit, még annyit sem. Ragyogó napsütéses reggel kerekedett az éjszakából. Tudom, hogy be kellett volna mennem tanulni, de mivel semmit sem aludtam így nem tettem. Végül reggel nyomott el az álom. Csak késő délután ébredtem fel az ajtómon való dörömbölés hangjára. Kómás fejjel kecmeregtem ki az ágyamból, majd az ajtóhoz lépve szélesre tártam, mire az egyik lány osztálytársam borult a nyakamba.
- Uramisten mégis mit keresel itt Rosalie? – Kérdeztem, mire elengedett.
- Csak áthoztam neked az anyagot a mai napról... Látom most keltél fel. Az a srác akivel voltál az osztályból azt mondta, hogy kapok tőle csokit, ha elhozom neked a házit. Gondoltam viszont neked is jólesne egy kis társaság igy idejöttem.
- Értem és... Köszönöm. Gyere be...
- Komolyan bejöhetek?
- Hát hogyne...
- Tudod nem érdekelnek a csokik... Segítsek tanulni?
- Köszönöm nem... egyedül is menni fog... – Feleltem, viszont elmosolyodtam ahogy kiléptem a tükröm elé, majd beletúrtam a hajamba. Kimenve a konyhába készítettem két bögre teát majd visszamentem a nappaliba. – Tessék... Egy kis tea...
- Oh nagyon köszönöm... – Felelt mosolyogva mire inkább úgy döntöttem tanulok vele, ha már olyan kedves volt, és átjött. Ráadásul aggódik, de nem úgy, mint a többi csaj.
Jó sokat Tanultunk, mert későre járt már. Ezért mondtam Rosanak, hogy maradjon itt nálam. Szíves örömest belement, bár aggódott egy kicsit ami megnevettetett. Aznap jóízűt nevettem. Amikor végül is beállítottam vele az osztályba mindenki nagy szemeket meresztett ránk. Szerencsére kis viccelődésen kívül nem kaptunk semmit. Lehuppantam a padomba, majd Alex padját fixíroztam. Sehol senki, úgy tűnik nem jött ma suliba. Rémesen szomorú voltam emiatt. Óraközi szünetekben Rosalieval beszélgettem.

*****

- Gondolom meglephetett.
- Valóban... Nagy meglepetés volt. – Sóhajt lemondóan.
- Nos folytasd. – Csak mosolyogva belefogott a folytatásba.

*****

De ez még mind csak a kezdet volt. Rosalie jött oda hozzám utolsó óra után a legrosszabb dologgal ami történhetett. Bár ez talán Alexnek jó lehetett nekem olyan volt mint egy széthulló álom. Azzal próbáltam lehűteni magam úgy, hogy senki ne vegye észre, hogy eltűntem egy időre a tetőre. Talán majd, ha újra találkozunk, már emlékezni sem fog rám. A napjaim végül egészen a gimi utolsó évéig úgy teltek, hogy csak emlékezni tudtam arra az időre amikor együtt töltöttük azt az egy hónapot. Ám egyik nap amikor éppen kómás fejjel állítottam be a termünkbe, meglepetés fogadott. Ugyanazzal a szomorkás mégis a lelkembe égett arccal néztem farkasszemet. Nem nézett rám, még csak nem is pillantott rám egyszer sem. De meg is értem, hiszen éveken át nem láttam és ő sem engem...
Ezek alatt az évek alatt én lettem az osztályban a legjobb diák és most itt van ő, hogy ismét felforgassa ezt a rendet. Kissé megváltozott, vagányabb lett, és ma is nem úgy öltözik, mint szokott. Szinte olyan, mintha nem is ismerném. Egyszerűen nem tudom felfogni, hogy mennyire más. Lassan lassan az idő is előredöcög az életünk folyamán. Reméltem, hogy ez az idő nálunk teljesen más lesz. Azt reméltem majd lassabban fog eltelni az utolsó év amit együtt töltünk majd. Tévedtem. Ez haladt el a leghamarabb. Észre sem vettem, de már ott tartottam, hogy február van, és jön a Valentin nap.

*****

- Csak nem... Arra készültél, hogy adsz neki csokit?
- Pontosan...
- Vagyis csak adni akartál nem?
- De igen... oda is adtam neki...
- Folytasd... Kíváncsivá tettél.

*****

Nos igen... Arra készültem, hogy meglepjem egy kisebb ajándékkal, Bár eleinte nem akart összejönni a dolog. Egyrészt megakartam neki köszönni a régi egy hónapot amire nem volt alkalmam másrészt pedig arra gondoltam itt az ideje szerelmet vallani neki. Nos ez nem ment valami zökkenőmentesen az már biztos. Megírtam ugyan a levelet, és elkészítettem a csokoládét is, de minduntalan visszacsúsztam a béka segge alá, mert nem mertem odaadni neki. Arra gondoltam, hogy elküld majd a fenébe és látni sem akar. Igy mindig elhajítottam a levelet, a csokit pedig jó mélyen eltüntettem. Nem is akartam, hogy előkerüljön. Aztán végül rászántam magam... megírtam egy újabb levelet és elővettem a csokit is majd elindultam Alex lakása felé. Becsúsztattam az aranyozott díszes ládájukba a csokit és a levelet, majd már ott sem voltam a környékükön. Fogalmam sem volt, mit fog szólni hozzá. Egy napon végül is ezek után megtört a jég közöttünk ismét, majd egyik alkalommal a tetőn beszélgettünk.
- Figyelj csak... Képzeld... a Valentin napon valaki bedobott nekem egy levelet a postaládába egy általa készített csokival... Annyit sikerült kiderítenem, hogy pasi az illető, de hogy kicsoda azt nem... Miféle elvetemült pasas lenne szerelmes egy magamfajta fiúba úristen... eltudod te ezt képzelni? – Kérdezi ám a mondandója végére összeszorult a torkom és felelni se tudtam. Rosalie mentett ki a szorult helyzetből, hiszen neki elmondtam, hogy mit érzek. Ráadásul meglepő módon elfogadta, hiszen az ő testvére is ilyen fajta kapcsolatban él.
- Elvetemült a te agyad fafejkém... Tomi jössz?
- Igen Jövök... – Feleltem odamenve hozzá majd egy köszit suttogva elindultunk lefelé. Alex távolságot tartva követett minket.
Ezek után egy ideig inkább hanyagoltam minden olyat amiben Alex is helyet kapott. Egyik nap azonban nem tudtam őt elkerülni. Azt hiszem dühös lehetett rám amiatt, hogy kezdtem őt kerülgetni. Amint kettesben maradtunk az osztályban odajött megfogta a csuklómat, és kihúzott a teremből, majd egyenesen a tetőre ment, velem a háta mögött. Nem tudtam miért ilyen most. Egyáltalán nem értettem a dolgot. Amint becsukódott az ajtó, a falhoz lökött.
- Mégis mi bajod van velem? – Kérdezi, és hangjában egy kis csalódottságot hallok.
- Öhm... Nekem semmi. - Feleltem.
- Azt hiszed beveszem? Miért kerülsz engem állandóan? – Felel mire a válaszomat már meg sem várva a falba vágott a fejem mellet. – Tuti, hogy valami bajod van.
- Mégis mi lenne? És mi ez a hirtelen ilyen viselkedés?
- Barom... Szerinted mi?
- Nem tudom... pontosan azért kérdezem...
- Azt akarod mondani, hogy a barátságunk neked már nem fontos?
Köpni nyelni nem tudtam és még megszólalni sem. Ez a kérdés kiverte nálam a biztosítékot. Nem tudom mi ütött belém akkor, de felpofoztam Alexet. Az volt az első pofon, amit neki adtam. És ezzel kész! Tuti, hogy most értem el azt, hogy meggyűlöljön, de végleg. Lecsusszantam a földre ülésben, majd nem szólaltam meg. Alex egy ideig meredten nézett előre majd nem szólva semmit leguggolt elém.
- Mégis mi a bajod? Talán valami rosszat csináltam volna?
- Nem semmi hagyjuk... sajnálom, hogy pofonvágtalak...
- Ugyan hagyd...
- Most mennék, ha nem bánod...
Sóhajtott egyet, de megállítani nem állított meg. Nem jött utánam sem. A napok csak teltek, és kiderült közben az is, hogy Alex el fog utazni innen. Elutazik messzire, hogy a Yale egyetem diákja legyen. Mostanában csak annyit találkozunk, amikor megyünk az iskolába vagy jövünk el onnan, és rám köszönt és el is tűnt. Aztán végül elment... búcsú nélkül hagyott itt. Eldöntöttem, hogy bármibe is kerüljön én is jelentkezem a Yale egyetemre az év végeztével. Őt már előbb átvették így csak én maradtam egyenlőre még mindig a régi iskolám diákja még két hónapig. Amikor elmentem az apámhoz elmondani neki, hogy a Yale egyetemre akarok menni továbbtanulni apám majdhogynem elájult.
- Márpedig én ebből le nem adok!
Feleltem majd felhúzott orral tűntem el apám lakásában található szobámba. Apám egy ideig leakart beszélni róla ámde nem sikerült neki, így végül azt mondta, hogy bejuttat arra az egyetemre, még akkor is, ha a vagyonunk megy rá. Az én vagyonom nem apám pénze, hanem maga Alex. Eldöntöttem, hogy ha törik ha szakad elindulok azon az úton, amelyiken ő elindult. A saját akaraterőm feletti győzelemmel. Az eddigi eredményeimet felülmúlva güriztem harcoltam tanultam, hogy végül is ne apám pénze legyen az, ami bejuttat a Yale egyetem hallgatói közé, hanem az eszem. Nem voltam valami jó tanuló, de ezt a két hónapot olyannyira végiggüriztem, hogy nem is jutott időm semmi másra. De meglett az eredménye. Két hónap múlva meg is feleltem a vizsgán mellyel lezártam a középiskolás éveimet, majd a Yale egyetemen való felvételin is jól megálltam a helyem. Bár majdnem gazdag voltam, mégis szegény. A felvételi bizottság arcán kiülő döbbenetet nem lehetett figyelmen kívül hagyni a jó válaszaim után. Csak aztán azon lett a nagy meglepődés amikor megkérdeztem, hogy mégis hova kellene mennem, ahhoz, hogy elintézzem az ösztöndíjamat. Végül is mindegy, hiszen itt a gazdagabbnál gazdagabb csemetékhez vannak hozzászokva. Aztán az egyik bizottsági tag végül odajött hozzám és felajánlotta, hogy elkísér az illetékesekhez.
Buchinger Tamás – Ugyan jómódú, de mégsem a felső tízezerből jöttem, Alex iránt érzett vágyódásom okán így lettem az angolos stílusú, borostyánnal sűrűn benőtt, Yale egyetem ösztöndíjas hallgatóinak egyike.
Szinte bizseregtek a csontjaim az izgatottságtól. Beléptem a jó öreg négysszögletö zárt épülettömb Old campus egyik hálótermébe, - Ahol az elsőéves diákok éldegélnek – majd kipillantva az ablakon az eget fürkésztem egy ideig. Körbenéztem a szobában, majd a szekrényembe dobáltam a ruháimat, amikkel együtt érkeztem. Ami azt illeti ezekután nekilódultam, és felkerekedtem, hogy megkeressem azt, aki miatt idejöttem. Azt, akiért a világ végére is elmennék.

*****

A tizenkilenc éves jómagam már régen nem találkozott Alexszel. A torkomban dobogott a szívem, mert nem tudtam, hogy vajon megismer e még, vagy átnéz majd felettem, hiszen nem voltunk valami hű de közeli viszonyban, azután az eset után.
Amikor sietségemben végül is beleütköztem én már akkor tudtam, hogy ő az. Ő éppen futott és most érkezett haza. A lában megfagyott, és nem vitt tovább. A szívem hevesebben kezdett kalapálni odabent a saját kis üregében. Amúgy is nehéz lett volna továbbmennem mivel én szerencsétlen már megint földön kötöttem ki.
- Bocsi nem akartam... csak ilyenkor mindig magam elé nézek, és nem figyelek senki másra köröttem.
Megállt előttem, és a kezét nyújtotta. Úgy látszik egyenlőre nem ismert fel, na de majd most.
- És ha igen? Az sem lehetne nagy dolog. – Emeltem rá nevetve tekintetem. – Legfeljebb megismétlődne a múltunk, és ismét elvinnél az orvoshoz az öledben, és nálad lehetnék újra egy hónapig.
Láss csodát. Ő aki eddig a földet és a cipője orrát figyelte, végre felnéz és rám pillant majd őszinte döbbenet ül ki az arcára.
- Jé! Te vagy az Tomi? – Csapta össze a tenyereit. – Hát te hogy kerültél ide?
- Engem is felvettek hogyan máshogyan? – Rántottam egyet a vállamon. – Ennyire csodálatra méltó lenne?
Aztán teljesen megnyugodott, majd végignézett rajtam szemérmetlenül. Ekkor értettem meg, hogy itt valami nincs rendben, és hogy lehet lesz esélyem. De arra nem számítottam, ami ezután következett. Biztos most azon gondolkodik, hogy ez lennék komolyan én? Ugyanaz lennék aki eddig csak pólót és vászongatyát viselt és torzonborz volt a haja, de most mintha kicserélték volna. Egy vonzó hátrazselézett hajú, öltönyös fickó áll előtte.
- Tudod örülök neked... – Lelkendezett nagy hévvel és átölelt engem. Én magam szinte majdhogynem olvadni kezdtem a karjai közt. – Várj meg itt egy 20 perc, és itt leszek... letusolok, és elrendezek mindent, és azután körbevezetlek. Aztán el ne tűnj nekem és ne kószálj e4l, nehogy eltévedj kölyök.
Tessék... Máris visszatértünk ehhez a becenévhez. Egyszer szólít a nevemen és utána megint, lekölyköz. Bár az biztos, hogy meghatódottságból nem volt nálam hiány. Meglepett ez a közvetlen kedvesség amit kaptam tőle. Majdhogynem elpityeredve néztem Alex eltűnő alakjára majd sétával az egyik kerti padig sétáltam, melyre leültem, hogy megvárhassam őt, aki majd velem lesz most. Arra gondoltam, hogy lassan lassan itt lesz az ideje bevallanom neki, hogy mit érzek.
- Helló! Zack vagyok... és te ki vagy? Ült le mellém egy hosszú fekete hajú, nálam jóval magasabb srác mellém a padra, és azonnal átölelve magához vont.
- Na öregem... jobb ha leveszed a mocskos kezedet róla... – Csattant fel meglepetésemre a mellénk visszaérkező Alex. – Ez a srác az enyém!
Hát az élet csodaszép nem gondoljátok?