1. Rész: A vihar!

Rettenetes vihar tombolt. Nem akartam visszamenni a suliba, de sajnos kénytelen kelletlen vissza kellett sétálnom, ugyanis ottfelejtetem az ajándékot, amit Lysandernek tettem félre.  Ha valaki megtalálja, nekem tutira végem van. Felkaptam a táskámat, és az esőkabátomat, majd elindultam vissza a suliba. Tudom, hogy őrültség ez az egész, de hát én egy amolyan őrült liba vagyok és szeretem a veszélyt. Visszatérve arra, hogy miért kell pont nekem esőben rohangálni a suliba ne kérdezzétek… Visszamegyek, mert mindenki megtudná, hogy kedvelem Lysandert és kész. Amikor viszont a suliba értem valami nem hagyott nyugodni, mintha csak valami megváltozott volna. Lassan lépkedtem a szekrényemhez, mintha tudnám, hogy valaki figyelne engem. Jól elvigyorodtam magamon, és még én mondom, hogy szeretek ijedezni meg a veszélyt mi? Szép kis emberke vagyok, mondhatom reméltem, hogy az ajándék a helyén van, és nem kell itt rostokolnom, de tévedtem. Akkorát nem is tévedhettem volna amekkorát, a világ is elbírt volna. El kellet mennem a mosdóba, hogy lehűtsem magam, hogy azután végre hazamehessek.
Kivettem a szekrényemből a dobozt, de amikor éppen ki akartam lépni az iskolából, mintha valami magába szippantott volna. Elsötétült a világ, aztán már csak arra lettem figyelmes, hogy egy fekete nagy pont ébresztget. Amikor végre kitisztult a látásom nem hitem a szememnek. Egy hatalmas nagy denevér ébresztgetett a szárnyaival legyezgetve engem.
- Ne szúrjon már ki velem a világ… most már a denevérek is tudnak gondolkodni? – Sóhajtottam mire arcul vágott volna az egyik szárnyával, ha nem hajolok el tőle.
- Bocsánat… nem akartalak bántani. – Szólalt meg a denevér.
- Mi a fene, már beszélni is tud? – Néztem kitágult szemekkel. A Fülem mögé tűrtem a hajamat, majd felkeltem a földről és leporoltam a ruhámat. A Denevér addigra elrepült kicsit messzebb, hogy fel tudjak állni és ne legyen útban nekem. A fenekem fájt ugyan, de azért nem voltam elkenődve, azon gondolkodtam, hogy fel kéne fedeznem a környezetemet. Amikor körbepillantottam este volt, és hatalmas hosszúságban sírok terültek el.
- A Sírköveket nézed?
- Igen… Mi történt velük? Miért nincs itt egy lélek sem?
- Járvány pusztított. – Szólt ismét kedvenc bőregerünk.
- A Dátumokból ítélve Pestis lehetett… - Gondolkodtam el a történelemórák anyagán, amit még a régi sulimban tanultam. – De legalább nyugodtak és békések.  -  Keresztet vetettem, és elmormoltam egy imát. Szokásom imádkozni, ha temetőben vagyok, így legalább nem akarnak majd a lelkek felfalni.  Akkor vettem észre valami furát. A kezemen levő kedvenc kék köves gyűrűmön a kék, kő elkezdett fényleni. – Ez furcsa… - Sóhajtottam ki. – Mégis mi történik itt? –Tökre bénának tűnhetek most, de tudni akarom. Aztán gondolkodtam egy icipicit, hogy mégis mi lehet ez. – Azt hiszem, ez valami különleges gyűrű lehet. Az ékszerboltos is ezt mondta nekem, hogy különleges ereje van. – Feleltem aztán elmosolyodtam. – Na ha már itt vagyok, fedezzük fel a környéket… - Feleltem aztán elindultam egy irányba a kis Black nem követett engem. Amit felfedeztem, hát az elég furcsa volt. Egy romos kastély bontakozott ki a sötétben a szemeim előtt, amire már régen felfutottak a kúszónövények, és hatalmas porfelhő keringett körülötte ködként eltakarva egy-néhol.
Rémes belegondolni abba, hogy ebben valaha laktak, de mára már ilyen állapotban láthatjuk viszont ezt a helyet. Mivel szeretem a rejtélyeket és szeretek kutatni úgy döntöttem még körbejárkálok, viszont volt valami ami ebben sajnos kénytelen kelletlen megakadályozott.
Aztán hatalmas villámokat kezdett szórni az ég, és zuhogni kezdett az eső is. – A francba már… itt is esik? Ezt nem értem nem hiszem el! – Azonnal a kastély felé vetem az irányt, hátha találok egy szárazon maradó helyet. Szerencsémre a homlokzat még ép helyzetben volt, így az alá rohantam be, de már így is bőrig áztam és fáztam. Éreztem ismét azt a furcsa érzést, miszerint figyel engem valaki, és azt nem értettem, hogy miért pont a kedvenc gyűrűmnek köszönhetem ezt az egészet, és hogy miért adta el pont nekem az a valaki az ékszerboltból. Ezen gondolkodtam, majd mintha csak parancsolták volna ott elaludtam ültömben a falnak dőlve s az eső is jobban rákezdett.