1. fejezet: Kezdetek
Ki hitte volna, hogy ez a szöveg napvilágot lát valamikor? Én sem. Ha azt hiszed, lesznek barátaid tévedtél… Nem tudsz te semmit arról, amikor valakinek egyetlen barátja sem lesz életében. Fekete vasrácsok kereteznek egy hatalmas épületet, ahová téged bezártak. Bezártak oda, hogy megtanuld az életet, a saját lelked árán. Amikor azt hiszed, szövetségeseket találsz, tévedsz, de amikor erre rájössz, már túl késő.
Minden reggel hatkor kivet, az ágy a rádió hangos megszólalása jelzi, hogy ébredned kell. Fél hétig van időd felkészülni arra, hogy el kell indulni, reggelizni méghozzá osztályok szerint csoportosítva. Egyik ilyen nap felvettem egy fehér bő pólót és egy bő szürke tréningnadrágot. Hosszú barna hajamat felkötöttem lófarokba, bár sosem szerettem ezt tenni, reggelihez mégis ezt kellett tenni. Ezeket követően be kellett még vetnem az ágyat, hogy aztán beállhassak a többiekkel együtt a sorba.
Rémes mi? Katonaság ehhez képest gyerekjáték. Rémes belegondolni, hogy hat éven keresztül is ez ment minden reggel, az estékkel, meg inkább nem akarok foglalkozni. Este fél nyolckor ugyanúgy be kellett menni a Diákotthonba, és első a fürdés, utána pizsamába vedlés, aztán nyolckor már alvás. Ha szoltál egy szót is ezután kiállítottak a folyosóra. Esküdt ellenségemnek se kívánom az tuti. Amit ezek után tettem, rákjöttem, hogy mégsem vagyok olyan egyedül.
Akkor ismertem meg, amikor éppen egy délután kinn voltunk ebéd után pár órát az udvaron. Szabadfoglalkozásnak mondták, de ez is csak kis pihenő volt a lecke írása előtt. Éppen a walkmanemet hallgattam, és furcsa energiákat éreztem. Tudniillik rólam, hogy érzem az energiákat. Nem vagyok egy szuper szellemi erő bomba meg semmi, csak érző, az udvart végig éreztem, mindenkinek az energiáját, a lelkét, azt is, hogy kedvelnek e vagy sem. Mindig egyedül voltam és ez a nap is ilyen, mégis más energiáját is éreztem. Nem követhettem az energiát, de belevésem az agyamba. Amikor elindultunk befelé az udvarról a hamuszürke lépcsőkön egészen az osztályteremig a harmadik emeletre, a barna fa és fehér falak tengerébe. Amikor a leckét írtam a béna fapadomon könyökölve minduntalan az a fura energia járt az agyamban, nem tudtam kiverni a fejemből hiába akartam. A suli voltaképpen Magyarországon található, de most képzeljétek el, hogy diákotthonnal rendelkezik, és egy Japán hegyvidék egyik kis szegletében eldugva mindentől található. A közelben van egy szentély, ahová csak nagyritkán megyünk ki tanári kísérettel. Leckeírás után elindultunk kettesével sorban a földszinti ebédlőbe. De ez sem ment zökkenőmentesen.
- Fúúúúúúj én biztos nem leszek vele párban! – Szólalt fel egy hosszú feketehajú lány és akkor mindenki folytatta.
- A levegő csak legyen hátul! – Löktek rajtam párat, majd tényleg hátul kötöttem ki a földön elterülve.
Gyenge ember vagyok ugye? Olyan gyenge, hogy a családom sem mondhatom a sajátomnak. Ők Tokióban élnek engem meg beadtak ide, mert persze nekik csak az öcsém létezik. Amikor viszont hazakényszerülök menni inkább elvonultam és nem szóltam semmit. Két barátom volt akkor, a zene és a saját lelkem semmi és senki más.
Emlékszem arra a napra, amikor megpróbáltam kiszökni az udvarra, hogy végre elmehessek innen. Akkor nap is éreztem azt a fura energiát. Kiszökni kitudtam, de hogy a kerítésen hogyan megyek át arra még nem jöttem rá. Így csak lerogytam a kerítés tövébe és sírtam egész éjjel. Az energiák nem szűntek meg, de most inkább arra gondoltam, hogy hogyan tudnék végre eltűnni ebből a világból örökre. A Tanárok reggel a kerítés tövében találtak rám, alvó magzatpózban, bevittek az épületbe, hogy aztán a saját kollégiumi ágyamban térjek magamhoz. A függönyök el voltak húzva a hosszított szoba végén, ahol négy darab ágy foglalta a teret, egy kis asztallal együtt. Ez a szoba csak az6 enyém volt senki nem volt, aki velem került volna egy szobába. A nevelők rám-rám néztek, de aztán magamra hagytak. Az a nap úgy tel el, hogy az ágyban feküdtem a fal felé fordulva, és elaludtam. Álmomban azt láttam, hogy szabadon szárnyalok a felhők felett, és boldog vagyok. De fel kellett ébrednem a keserű valóságra, hogy semmi sehol. Aztán döntésre jutottam. Az öngyilkosság felé hajlott az életem. Nem bírtam tovább a magányt, amit el kellett viselnem. Sem a nevelők, sem senki nem hallgatta meg a lelkem bánatát, sőt még rá tettek egy lapáttal. Aztán egy napon minden megváltozni kezdett. Azt hiszem gyermeknap volt az, amikor nyitva volt a kapu, mert jöttek a szülők. Az enyémek persze, mint mindig hiányoztak innen. Akkor határoztam el, hogy a ruháimmal együtt elrohanok a suliból. Csak behánytam a bőröndömbe a ruháimat, majd nyakamba kaptam a lábam, és elrohantam erdőn-mezőn keresztül, mondhatni ezt is egyfajta öngyilkosságnak, hiszen a gyerekekre rengeteg veszély les ilyen helyen. Én meg a veszély viszont nem vagyunk ellenfelek, sőt puszipajtások lettünk, a veszély a lételememmé vált. Csak rohantam a bőröndöt a hátamon tartva, aztán felbuktam egy fatörzsben és orra estem.
- Aucs a fene… - Szólaltam fel, majd felkeltem leporoltam magam miután az orromban a fájdalom elmúlt. Mindig mázlis vagyok ezekkel a dolgokkal sose lesz semmi bajom tőlük. Mintha semmi se történt volna rohantam tovább. Biztosan a keresésemre indulnak és talán meg is találnak pár nappal később, de addig is reméltem, hogy szabad lehetek. A lelkem mélyén örültem volna, ha nem kellene visszatérnem a négy fal és a rácsok mögé. Még két évet kellett lehúznom sajnos ebben az iskolában, mert olyan könnyen megtaláltak, hogy esélyem sem volt menekülni előlük. Elindultam ezek után a középiskolai életem felé, ami nem indult zökkenőmentesen, mert nem mehettem oda ahová szerettem volna. Aztán mégis segítettek a tanárok átkerülni abba a suliba ahova szerettem volna menni. Így kezdődött el az egyedüli életem, amire már vágytam…