1. Fejezet

- Még mindig nem heverted ki?
- Szerinted hogyan lehet kiheverni? – Kérdez rá, egy harmincas éveiben járó férfi, a volán mögött ülve. – Mégis miből gondolod, hogy valaha is túlteszem magam rajta?
- Talán, ha beszélnél róla, akkor könnyebb lenne.
- Mégis kivel? Oda, már nem térek vissza.
- Értem. Remélem azért mihamarabb megteszed. Mosolyog rá a mellette ülő férfi.

*****

Ódon régi dohos falak, egy ajtó mely mögött, minden régi nyomasztó seb felszínre tör. Az ajtó mögött, egy harmincas évei elején járó férfi ül, szőke középhosszú hajjal, szemeiben a kékség, szinte mint a tenger. Ránéz az előtte ülő, szintén harmincas éveiben járó, fekete hajú és barna szemű srácra.
- Kezd el nekem a legelejéről a történetet. Ne kertelj, hiszen tudod, hogy innen nem szivárog ki sehová sem.
- Meddig tart még ez az egész? – Kezd el bátortalanul megszólalni.
- Addig, amíg képes leszel mindent kiadni magadból, és már nem kezdesz el sírni minden apróságon.
- Rendben van. De nem tudom meddig bírom majd.
- Amíg én itt vagyok nem kell aggódnod semmiért. Hiszen tudod, hogy megvigasztallak.
Erre már nem felelt, csak belekezdett abba ami a szívében maradt. Egy élet rejtelmeinek feltárásába, amit már sosem élhet át. Azt az életet, amelyben a megpróbáltatásoknak rengeteg helye van. Ráadásul az érzéseit és az életét még mindig, nem tudta helyretenni. A másik férfi, csak megértően mosolygott rá. Némiképpen próbálta ösztönözni, hogy végre belekezdjen abba a mesébe, melyet már évek óta magában őriz. Mely nem hagyja nyugodni őt, már legalább tíz hosszú éve. Eddig ez a második kezelési alkalom, de még most sem hajlandó egyenlőre egy szót is ejteni arról a régi esetről. Végül megtörik, s folyékony beszédbe kezd. Bár eleinte könnyek nélkül kezdte el, a vége már könnyfátyolba csapott át.

*****

1995. Szeptemberében amikor végül is elkezdtem gimnáziumba járni rájöttem, hogy valójában a férfiak vonzanak a lányok helyett. Végül is eléggé furán kezeltek, de mindig próbáltam fenntartani a látszatot. A nevem Tamás. Egy rövid, fekete hajú fiú vagyok, 60 kilogrammal, és 170 cm magassággal megáldva. A családommal élek akik nem nagyon törődnek velem. Mást sem csinálnak, csak dolgoznak. Egyedül érzem magam, elegem van az egészből. Az osztályom sem, törődik velem nagyon. Viszont amint belemélyedtünk a tanulásba mindenki az osztály legmenőbb és mindenben kitűnő tanulóját imádta és Mit ne mondjak magamban ezzel én sem voltam másképp. Annyira jóképű embert még nem látott a hátán a föld. Miket is beszélek eh... Egy nagy rakás tahóság van benne, az fix. Nem értem én a gazdag ficsúrokat eh... Csak élnek bele a világba azt sem tudva, mit kezdjenek másokkal. Bár magam sem tudom miért, de megtetszett nekem. Tényleg helyes volt, bár szerintem köztudott, hogy a lányokat szereti. Nem is reménykedhetek, hogy valaha is engem fog szeretni. Az érzéseimet, jól eltudtam rejteni előle. Ha már róla esett szó, egy nagyon gazdag előkelő család sarja. Aranyszőke haja, Smaragdzöld szemei vannak. 190 cm magas és hát eléggé sovány, én magam 55 kilogrammra tippelnék. Nagy valószínűséggel, annyi is. Ráadásul egy évvel idősebb is, mint én. Az osztályban ő a legokosabb, és ezt nem teregeti ki. Ekkor kezdtem azt gondolni, hogy biztosan van vele valami, mert a többiek mindig körül rajta legyeskedtek, de most mintha egy csapásra megváltozott volna minden. A légkör viszont maróan más volt. Az egyik hely felszabadult mellette így odatudtam ülni. Legalább közelebb vagyok imádatom tárgyához. Bár aztán végül is minden visszatért a régi kerékvágásba. Bár most már mindig mellette ültem, egyszer sem szólított meg. Azon kívül, hogy órán mondjuk radírt, vagy tollat kért volna kölcsön. Nem tudtam, mit gondoljak. Talán azt lehetne mondani, hogy észre sem vesz. Hiába teszek bármit, fel sem figyel rám. Csak legalább, látnám egyszer boldognak. Mit nem adnék, egy mosolyáért. Ráadásul a nevét sem árulta még el, senkinek. Még a tanárok sem tudják. Csak annyit, hogy nemesi családból való, de hogy honnan arról fogalmuk sincs. Érdekes volt megfigyelnem, hogy néhány héttel később általában mindig rám pillant egyszer-egyszer. Nem tudom miért, de fura érzés fogott el. Mindig is azt hittem, hogy nem néz senkire, de ezek után, hogy általában lopva rám néz amiből csak, néhányat szoktam észrevenni, gondoltam valamiféle jel lehetett. Bár, ez sem tartott sokáig. Miközben hazafelé sétálgattam suli után, nem egyszer mentem el a házuk előtt, ami mindig gyönyört váltott ki belőlem, bár szomorúságot is. Régebben azt hittem, milyen jó is lehetne, egy ilyen nagy házban élni, mindenféle jóval körülvéve. De most belegondolva magam a helyzetébe, rájöttem már ennyivel előre, hogy mégsem lett volna annyira jó, hiszen lehet, hogy ő most magányos.
Áh mindegy. Rémes egy alak vagyok, ha még erre sem jöttem rá. Bár gondolom nem akarja, hogy bárki is sajnálja, csak azt, hogy megértsék őt is. Gazdag és jól nevelt családból származik mégis magányos. Ahogy itt állok, ezek előtt a rácsos kapuk előtt rádöbbenek, hogy szinte börtönbe kívántam magam régen. Ráadásul iskola után nem is látom soha, hogy egyszer is kijönne abból a hatalmas nagy házból. Ahogy sétálok hazafelé, mindig azon gondolkodom, hogy vajon mit csinálhat? Általában ilyen kérdésekre meg kellene keresni a választ, de nem merek bemenni hozzá. Ráadásul úgy rúgnának ki onnan páros lábbal, hogy Kamcsatkáig repülnék. Amint ezeken gondolkodom elindultam végre hazafelé. Nos ami azt illeti, mi sem panaszkodhatunk. Anyámék jól keresnek és fenntudjuk tartani a házat és sikerült nagyobbat venni is az elmúlt évben. Mondhatni egy újgazdag csemete vagyok, de nem annyira mint az, akit kinéztem magamnak. Egy kissé meglepve vettem tudomásul, hogy van itthon valaki, mert az ajtó nyitva van. Belépek az ajtón mire anyám fogad, egy ismeretlen férfi karjaiban. Inkább nem szólaltam meg. Sarkon fordultam, majd apám cégéhez vettem az irányt. Hát igen. Egy mini vállalatot vezet ami mostanság jól jövedelmez. Örülök, legalább annak, hogy megtudjuk keresni arra a pénzt, hogy megélhetésünk meglegyen, de ez most több volt a soknál. Amikor az irodába mentem és apámat felvilágosítottam a dolgokról csak sóhajtott egyet.
- Pedig mondtam az anyádnak, hogy vigyázzon.
- Mégis meddig akartátok ezt előlem eltitkolni? Ráadásul apa te nem teszel semmit?
- Hát nem, esetleg elválok tőle.
- Remek. Ennek igazán örülök. De rám ne is számítsatok, hogy elfogadom.
- Nyugodj meg ez nem jelent semmit. Te velem maradsz, mert nem bízlak az anyádra.
- Még csak az kellene. Inkább megyek egy olcsó helyre lakni mintsem veletek kelljen laknom.
- Ahogy jólesik. A bankszámládat pedig mindig feltöltöm pénzzel nem kell aggódnod. Menj ha gondolod.
Remek mondhatom. El kellett menekülnöm a családi válság elől a féléves dolgozatok a nyakamon ráadásul még szerencse, hogy apám mit se tud arról hogy nem a lányokat szeretem. Ennyire azonban még én sem lehettem bolond, hogy ezt kürtöljem is. Inkább magamban tartottam, nehogy ezen kezdjenek el csámcsogni. A továbbiakban már a saját lakásomból, jártam be az iskolába biciklivel. Ami azt illeti, próbáltam elérni az ő szintjét tanulás terén, nem foglalkozva a köröttem zajló káosszal, de nem nagyon akart összejönni. Mégis muszáj volt ezt megtennem, ha nem akartam szem elöl veszíteni őt. Ráadásul megtudtam őt kérdezni, hogy miért tanul ennyire. Annyira boldog voltam, hogy nem kellett dadognom és pánikolnom egy kérdés miatt. Kiderült, hogy nem akar ő semmiféle hatalmas nagy melót, és egyetemet végezni, ő maga csak könyvtáros akar lenni. Kissé meglepett ez a kijelentése. Egy gazdag fiú, aki egy kis poros piszkos könyvtárat akar maga köré. Ebből arra következtettem, hogy szereti a könyveket. Egy újabb nap újabb rengeteg feladat, és tanulás várt rám. Éppen a könyvtárba rohantam lefelé, de a lépcsőn megcsúsztam, és két emeletet szaltózva tettem meg a lépcsőn. Amikor földet értem odasereglettek mellém, de nem segítettek volna, csak szörnyülködtek. Aztán valaki, letérdelt mellém. Ő maga volt az.
- Jól vagy kölyök? – Kérdezte meg, mire én csak sóhajtottam egyet.
Felnyalábolt az ölébe, majd magához vont szorosan, aztán kifelé indult az iskola kapuján. A saját autójába tett be, majd beült a volán mögé, és elindította a kocsit. Amikor felbúgott a motor megszokott hangja, elindult. Kínosan hatalmas volt a csend. Majd végre megszólalt.
- Mégis hogy tudtál leesni onnan kölyök? – Kérdezte meg mire én csak kicsit késve adtam választ.
- Rohantam, és véletlenül megcsúsztam ennyi.
- De azért, vigyázhatnál magadra jobban is...
- Rendben megígérem. – Feleltem, bár belül boldogságban úsztam, amiért aggódott miattam.
Nagyon szerettem volna, ha ezt úgy mondja, hogy ő is azt érzi, amit én, de most megelégszem ennyivel. Most már inkább örültem, hogy a lábam kificamítottam, mert így vele lehetek egy kicsit. Amikor a kórházba értünk kiderült, hogy nem ficam volt, hanem törés. Amíg viszont az eredményeimre vártunk végül is ismét beszélgettünk egy keveset.
- Nos... Nagyon köszönöm, hogy elhoztál, de nyugodtan visszamehetsz az iskolába ha szeretnél. Nehogy lemaradj miattam valamiről is.
- Inkább örülök, hogy programot csináltál, mert igy nem kell bent ülnöm matekon, meg fizikán.
- Szóval te sem szereted őket igaz? Nekem nem mennek valami jól ezek a tantárgyak.
- Nyugalom amíg nálunk leszel lesz időd tanulni.
- Nála... tok? De hiszen nem akarok zavarni.
- Ugyan... abban a nagy házban sosincs senki, egyedül én meg néha az anyám.
- De várj miért nem költözöl el onnan?
Kérdeztem meg, de erre már nem válaszolt, mert megjöttek az eredmények. Eltörtem nem egy helyen a bokámat úgyhogy maradok ágyban legalább egy hónapig Tudtam neki örülni. Ráadásul belepirultam abba, amikor imádottam felajánlotta, hogy nála lehetek. Ezek után újabb felnyalábolás következett, majd vissza az autóba, és újra felzúgott a monoton motorhang ás már csak a rácsozott kapu előtt álltunk meg ami kissé ugyan későn, de fémes csikorgással kitárult ő pedig szépen lassan begurult rajta. Egy hónap amit itt töltök az sok idő, s hátha kiismerem majd őt jobban. Remélem ez be is következik.

Amikor felvitt az egyik vendégszobába, és lerakott az ágyra akkor esett le, hogy végül is most egy nyamvadt hónapot kihagyok az iskolából.
- Figyelj...
- Ne szólj semmit... Ha a suli miatt aggódsz akkor nem kell. Hiszen egy hónapig feküdnöd kell. Majd úgyis együtt fogunk tanulni rendben?
- Öhm... ühüm... Rendben. Köszönöm, de miért teszed ezt?
- Mert bajban vagy, és mert most egy hónapig, nem mászkálhatsz.
- De ez...
- Ne problémázz ezen. Itt maradsz, mert ezt szeretném és kész.
Erre már csak bólintani tudtam és hanyatt dőlni az ágyon, a pihe puha párnák közé... El se tudtam képzelni, hogy mégis mi járhat a fejében, de örülök, hogy legalább ő sem lesz, már magányos. Mindenkinek megvannak a maguk problémái, de próbáljuk rejteni őket, ahogy ő is teszi most. Ráadásul nekem is megvannak a magam gondjai, de nem kötöm az orrára, mert nem akarom terhelni. Még ez is, egy nagy teher neki, hogy engem istápolnia kelljen. Nem akarok ráakaszkodni föleg egy hónapig nem, de már nem tudok ellenkezni vele. Csak nézem őt ahogy rám néz, azokkal a smaragdzöld szemeivel.
- Ha bármire szükséged van, fel ne kelj nélkülem világos?
- Rendben világos, nem fogok. De kérlek, mond el a neved. Máskülönben, nem tudlak hívni.
- Senki sem kérdezte még meg így. Nos rendben van. A nevem Alexander fon Bissmark.
- Ilyen hosszú?
- Igen. De hívj úgy, ahogy jólesik.
- Akkor maradjunk az Alexnél.
- Rendben. Nos én visszamegyek most az iskolába. Te pedig, míg vissza nem térek pihenj.
- Rendben. Alex... Köszönöm. – Mondtam ki.
Alex, mintha ott sem lett volna, eltűnt. Hallottam a motor monoton zúgását, ahogy elindította az autót, Majd teljesen elhalkult, és csend lett úrrá mindenen. Még rajtam is. Világ életemben nem voltam, ennél csendesebb helyen. De örültem, hogy legalább megismerhetem őt így is.
Már egy órája nincs velem, kezdem magányosnak érezni magam. Mintha, már egy örökkévalóság eltelt volna. Ezek után, kicsit elszenderedtem. Csak arra ébredtem fel, hogy újabb motorhangot hallok majd elhallgat. Nagy nehezen feltornáztam magam ülésbe és kitekintettem az ablakon. Majd azon kezdtem gondolkodni, hogy mégis miért akart gondoskodni rólam, amikor egyszerűen haza is vihetett volna. Ajtónyitódást hallok, s megpillantom Alexet az ajtóban, egy nagy tálca étellel.
- A-Alex?
- Igen én vagyok. De neked pedig enned kell, úgyhogy hoztam egy kis vacsorát.
Tényleg. Hiszen este van, ez akkor még fel sem tűnt. Kinéztem ismét az ablakon, és ténylegesen láttam, ahogy az ég vörös színnel ragyog, a lemenő nap megfestette még, hogy némi világosságot hagyjon maga mögött, a mai napra. Amikor visszafordultam, Alex tekintetével találtam szemben magam. Nem szabad felfednem semmit, még csak egy pici pírt sem láthat. Amikor az ölembe tette a tálcát az ételre néztem majd falatozni kezdtem. A finom Grízgaluska leves szétomló galuskái isteniek voltak. Amikor megettem mind egy szálig kivette az ölemből a tálcát, majd letette azt az éjjeli szekrényre és elnyújtózott mellettem az ágyon. Ezt ugyan nem tudtam mire vélni, hogy mit akar ezzel, aztán gondolkodtam. Lehet, hogy nem is vendégszobában vagyok, hanem a szobájában. Majdhogynem sikítottam, amikor erre gondoltam. Végül rájöttem, hogy valójában menyire igazam van, ugyanis, egy kis idő múlva felkelt a szekrényhez lépett, és kivett belőle egykét ruhadarabot magának, amikbe ott előttem átöltözött. Zavarni kicsit sem zavart, de inkább behunytam a szemeimet, és vízszintesbe helyeztem magam. Mivel ha még tovább nézem, elvörösödtem volna.
Végül befeküdt mellém, majd elfordulva tőlem, elnyomta az álom. Kinyitottam a szemem, majd felültem ismét és csak nézni tudtam őt. Most olyan lágyak és gyermekiek a vonásai mint eddig senkinek akit valaha láttam. Kisimítottam az arcába lógó szőke tincseket, hogy jobban láthassam az arcát.

*****

- Nyugalom. Ennyi egyenlőre elég. Ne erőltesd túl magad.
- Sajnálom. De nem megy tovább.
- Tudom, hogy ezek az emlékek, mennyire fájnak neked. De ha kiadod magadból tudod, hogy sokkal jobb lesz.
- Igen... nagyon is jól tudom, de akkor is fájnak ezek az emlékek.
- Amit érzel az szívfájdalom. De ne ne feledd, hogy vannak, akik megértenek téged.
- Igaz. – Törölte meg a szemeit. – Te is itt vagy, és meghallgatsz.
A másik, ismét csak mosolyogni tudott. A mosolya megmosolyogtatta kicsit az előtte ülő fekete hajú férfit is.

*****

Reggelig egy szemhunyásnyit sem aludtam, mert őt figyeltem. Csak reggel nyomott el az álom. Dél körül lehetett az idő amikor felébredtem. Az ő felőli oldalon az ágy bevetve várt rám. Reggel elment az iskolába gondoltam én. Majd megint kicsit később fog hazajönni. Így ment ez, legalább még két napon keresztül. Eljött ugyanis a hétvége amikor is nem kellett iskolába mennie, ráadásul itthon volt. A szüleit még egyszer sem láttam, vagy hallottam volna. Számomra hiába volt ő itt, akkor is barátságtalan volt ez a hely. Gondolataim minduntalan körülötte forogtak. Csak azt nem értettem miért nem költözik el erről a helyről, hiszen, mint ahogy az arcán oly sokszor látom szomorú és magányos. Gondolataimból az zökkentett ki, hogy a homlokomra tette a kezét.
- Oh visszatértél? Már azt hittem lázad van és, hogy van valami baj.
- Eh nem nincs semmi baj. Csak kicsit gondolkodóba estem.
- Megkérdezhetem, hogy mégis min gondolkodtál?
- Oh csak apróságokon. Meg azon, hogy hogyan is háláljam majd meg neked ezt az egy hónapot.
- Most ne törődj vele. Majd meghálálod, hogyha szeretnéd.
- Rendben.
Istenem. Mindig tudja, hogy hogyan is fogja be, a számat. Egyszerűen képtelen vagyok megérteni, hogy miért ilyen sikeres, de az biztos, hogy nem kezdő a srác. Ráadásul én ebbe a nem kezdőbe vagyok, szerelmes.
- Mond csak... – Kezdi most ő a beszélgetést. - lenne kedved olvasni valamit?
- Boys love történeted vagy Mangád van? – Feleltem a kérdésére.
- Te szereted az ilyen történeteket? – Kérdezi meg csodálkozó tekintettel.
- Hát igen. Szeretem olvasni és nézni őket. Legalábbis a történeteik mindig meghatóak.
- Hát történetesen én magam is szeretem őket. Máris jövök és hozok néhányat.
Csak bólintottam, majd elment. Egyszerűen el sem tudtam képzelni, hogy ilyen is lehetséges. Azt hiszem nehezebb dolgom lesz, a titok megtartásával, mint hittem. Ráadásul ezek szerint, lehet hogy ő is meleg? Kicsit felnevettem a butaságomon, hogy ilyenekre gondolok. El nem tudtam volna képzelni, hogy akit én szeretek, az nem is a lányokat szeretné, hanem a saját neméhez vonzódna. Nem telik el negyed óra, már vissza is ér. Legalább egy tucat Mangával és történettel.
- E-Ezeket meg hol szerezted? Ráadásul limitált kiadások amiből én nem tudtam szerezni. – Néztem csillogó szemekkel rá.
- Ha akarsz elvihetsz majd mindegyikből egyet.
- Komolyan?
- Hogyne... úgyis, csak itt porosodnának.
- Tényleg? Annyira aranyos vagy... köszönöm.
- Ugyan ugyan. Olvass csak nyugodtan, én addig megcsinálom a házimat utána segítek neked is.
- O-Oké. – Feleltem.
Elvettem az egyik történetet majd elkezdtem fellapozni azt, két fiúról szólt és két fél viszonzatlan szerelméről egymás iránt de egymás közelében voltak, s nem mondták el egymásnak. Szeretem az ilyen típusú történeteket. Mert vagy Happy end a vége vagy nem. Bár jó lenne, ha ez most azzal végződne, örülnék neki. Legalább a mienk legyen boldog végű, még ha a könyvben nem is lesz az. Vagy ha az is lesz. Belemélyedtem nagyon az olvasásba. A történetszál néhol szívszorító, néhol egészen humoros volt. Amikor majdnem a végére értem valami a fejemen landolt. Egy füzet volt az, mert olyannyira belemerültem a könyvbe, hogy így kellett kiráncigálni a könyv mögüli világomból.
- Ehm ... igen?
- Látom nagyon belemerültél. Készen vagyok, most te jössz.
- Áh ugyan hagyd... Nem kell ennyit fáradoznod. Éppen elég nekem, hogy a nyakadon vagyok.
- Rendben. Akkor csinálok ennivalót.
- Látod te is éhen veszel. Menj csak enni.
Ő maga csak elmosolyodott leszállt az ágyról és beletúrva szőke tincseibe kilépett az ajtón amit becsukott maga után. Elmélyülten néztem utána. Visszatértem néhány perc után, a befejező részhez a könyvben. Talán jobb is, mert még így törött bokával is utánamentem volna, hogy odakiáltsam neki, hogy szeretlek. De inkább kivertem a fejemből ezeket a gondolatokat, amelyek megkeserítik számomra ezt az egy hónapot. Bár belegondolva minek mondjam meg neki, amikor úgysem érez ugyanígy? Ráadásul még hülyének is, és visszataszítónak tartana. Ebből pedig köszönöm én nem akarok. Amikor visszatért én magam már másik kötetet olvastam. Nem tudom miért, de imádtam ilyeneket olvasni. Csak sóhajtott egyet, majd odaült mellém. Elkezdte velem együtt nézni azt a Mangát amit éppen olvasgattam és nézegettem. Mostanában eléggé szép számmal jelennek meg ilyen Mangák mert mindenki aki ezt kedveli igénye van újabb dolgokra. De miközben olvasgattunk és nézegettük a képeket azon kezdtem el töprengeni, hogy ő vajon miért szereti ennyire ezeket. Vagy legalábbis miért vette meg őket, Ha csak porosodnak nála valahol elrejtve egy kisebb zugban. Mivel nem tudtam magamban tartani a kérdést rá is kérdeztem nála.
- Kérlek...
- Igen mi az?
- Mond már el, hogy mégis minek vetted meg őket tényleg, hogyha csak porosodnak?
- Szerintem te azt pont nem akarod tudni...
- De igen... tudnom kell.
- De én nem mondom meg...
- Nyugi... Ha nem akarod, akkor nem kell. Nem erőltethetem rád mindig az akaratomat...
Ő maga csak mosolygott rám amiért hagytam, hogy inkább magában tarthassa a dolgot. Végre legalább mosolyog. Szinte Késztetést érzek arra, hogy megérintsem az arcát és végigsimítsak rajta. Egyszerűen képtelen voltam már türtőztetni magam és majdhogynem meg is tettem. Sóhajtottam egy hatalmasat, hogy elűzzem a gondolatokat a fejemből.

*****

- Most Komolyan Tényleg azt akarod, hogy mindenről számoljak be mond?
- Igen... Azt szeretném, ha mindenről beszámolnál... Tudod, hogy bármikor meghallgatom... – Tette a szívéra a férfi kezét, hogy had érezhesse, hogy tényleg mellette van.
- Rendben... akkor mesélem tovább...

*****

Szinte alig tudtam, hogy menyi idő telhetett el azóta, hogy itt vagyok nála. Az egy hónap lassan lejár. Rengeteget tanultam tőle és sokkal jobban megértettem dolgokat minden tantárgyból. Sokat segített nekem, csak azt nem tudtam, hogyan is tudnám ezt, majd meghálálni neki. A lényeg az, hogy megfogom köszönni neki, ennél sokkal jobban. Voltaképpen végre hallottam nevetni és láttam őt szomorúnak és boldognak egyaránt ebben a hónapban... Amikor lassan lassan elérkezett az a nap, hogy majd el kell mennem innen ebből a házból mellőle egyre jobban kezdtem lehangolódni belülről, bár nem mutattam volna ki az istenért sem. Minek, ha ő úgyis csak azt mondaná, hogy ekkora ökröt még nem látott. Megkaptam tőle azt a mondatot is, hogy keressek magamnak egy jóravaló barátnőt.
Az utolsó esténket kártyázással töltöttük. Elvesztettem hatezer forintot de semmi gáz, azt mondta kapok tízet cserébe. Elvesztettem a következő köröket is, de ő csak mosolygott. Amikor végre megpihentünk álmomban önkéntelenül átkaroltam.
Másnap reggel, elrendezett mindent, kaptam reggelit, lefürödtem némi segítséggel, és fel is kapkodtam magamra a ruháimat ahogy lehetett. Felkapott és a kocsijához cipelt, ami most sokkal sötétebbnek hatott, mint egy eredeti fekete bogár. Beültetett az anyósülésre, becsukta az ajtaját, majd átsétált a másik oldalra, kinyitotta lassan az ajtót, és bepattant a volánhoz. Amikor a motor felbúgott, keserű nótát fújva felém, kinéztem az ablakon és csak, a tájat fürkésztem. Amikor a kórház parkolójához érkeztünk, megállította az autót majd kiszállva segített nekem is kiszállni és ismét az ölében cipelve indult el velem a kórházi folyosón egészen a vizsgálóig ahol ma leveszik végül a gipszemet. Amikor az orvos belépett kezet fogott Alexszel majd elkezdte vizsgálni a gipszet, hogy miként tudná levenni ugy, hogy én ne sérüljek, ugyanis kissé szorosabban van a lábamon a gipsz. Végül mégis muszáj volt az eredeti módszerrel megtenni. Megkaptam az ilyenkor szokásos fejhallgatót, hogy ne legyen annyira rossz a fülemnek, majd negyed órás szenvedés után sikerült levenni. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy egyetlen hónap elég volt a gyógyuláshoz. Amikor kiléptem a vizsgálóból és szétnéztem, a szívem a torkomba ugrott. Alex sehol. Meghallottam a jól ismert motorhangot, majd lemondóan sóhajtottam. Tudtam, hogy valami történni fog, hát ez volt az. Lógó orral indultam kifelé a kórházból és egyenesen hazafelé vettem az irányt. Amint hazaérkeztem, ledobáltam a ruháimat, majd megengedtem a kádat és beleültem egy kicsit lemosni magamról mindent. Kijőve a kádból felkaptam egy pólót és elnyúltam hassal az ágyon és az elmúlt hónap járt a fejemben.